Igen, hazafelé, már kicsit kacsáztam, alig vártam, hogy végre otthon legyek. Sürget a kényszerűség, siessek jobban. Nem mentem messze, csupán beszereztem a boltban néhány nélkülözhetetlen apróságot. A kosaramban nem volt sok dolog, joghurt, fehérítő, mosókapszulák, papírzsebkendő, jégsaláta. Enni muszáj, mosni is, meg orrot fújni. Szóval, siettem!

Először egy cinegével találkoztam út közben. Figyelmesen végig hallgatta a szép tavaszi versikémet, de amikor a telefonom után kotorásztam a táskámban, hát, tovaröppent. Csinos volt, tolla tiszta és szemlátomást, a telet jól átvészelte a városban. Nem mindenki szereti, ha fotózzák, hát nem zavart az elzárkózása.

Aztán, egyszer csak a kacsákba botlottam. Ott kacsáztak a járdán, mint én. Az otthonomhoz közel már nagyon sürgetett a szükség, csúnyán kacsázva jártam. A szimpatikus kacsapár a járda tócsájában fecserészett, gondolom, gilisztát kerestek. Teljes harmóniában töltötték a délidőt, látszott, hogy jól elvannak egymással. Olyan nyugis, békés, szerető pár képét tükrözték. A szemük sarkából elégedetten nyugtázták, hogy fotózom őket. Néha pózba vágták magukat, hogy segítsenek a jobb pozíció megtalálásában.
Meglepett azért a pár felettébb optimista hozzáállása a kacsasorshoz. Semmi meditálás, vagy jóskártya, nem kell a hangfürdő itt az utca zajában, sőt terapeuta sem. Ők csak úgy spontán fecserésznek. Élnek, ’a la, nature. Itt a táplálék, hát egymást támogatva, megkeresték a továbbélés lehetőségét és derűsen teszik, amit kell. Nincs semmi tacepao, vagy kiáltvány, semmi filozófiai süketelés! Teszik, ami nekik jó. Nagyon elgondolkoztatott ez most engem, mert tele a háló, a média, minden ömlesztett világnézettel. Mindenkinek véleménye van. Kimondja, kikiáltja és harsogja bőszen. Lám, a kacsáim, nem! Csak teszik azt, ami nekik jó!

Sokat tanultam ettől a szimpatikus kacsa pártól. Lehet, hogy néha túllihegem az életet? Lehet. Annyira okosak akarunk lenni, hogy elfelejtjük csak úgy tenni a dolgunkat. ’A la, nature.