Egyre mélyebb árkok tátonganak köztünk. Emberek között. Generációk között.
Nemcsak térben, időben – szívben és szándékban is.
Mintha ma már az határozná meg az ember értékét, hogy mennyire képes másokat maga alá gyűrni, megalázni, kiszorítani.
És az építők – mi vagyunk. Mindannyian.
Kőművesek, akik falat raknak gyanakvásból, közönyt vakolnak, és gőgöt illesztenek gerendaként a világba.

Aki hibát keres, mindig talál – de nem nő attól, ha másokat lealacsonyít.
A magasság nem attól valódi, hogy alatta hányan fekszenek összezúzva.
Miért hisszük, hogy akkor vagyunk valakik, ha másokat semmivé teszünk?
Miért kell rangsor, lista, címke, ranglétra?
Valóban előre visz az, aki könyököl és tapos?

Én a tisztelet hiányát érzem a világban.
És hiszem: ez minden más hiány előszobája.
A tisztelet nem gyengeség. Nem meghajlás. Nem behódolás.
Hanem annak belátása, hogy minden élet egyedi, minden ember más világ.
Tisztelni a másik jogát az igazához, szabadságát a szavához, létét az eltéréshez – ez nem alázat, hanem emberség.

Szavaink nem játékszerek.
Nincs szép vagy csúnya szó – csak szándék van mögöttük.
És idő. És következmény.
Minden kimondott mondat árnyékot vet vagy fényt gyújt valahol.
A tiszteletlenség is nyomot hagy – az is tanít, ha seb.

Amikor írni kezdek, nem ítéletet mondok – csak tanúságot teszek.
A jelenemet rögzítem. Az időt fogom meg.
És a jövőre bízom, mit kezd majd ezzel a lenyomattal.
Ahogy más alkot – képet, zenét, formát – én szavakkal próbálom megfogni a mulandót.
Nem több, de nem is kevesebb.
Épp elég.

És nekem – nekem ez gyógyulás.
Szavaim a sebeimre kötözött kötszerek.
Tévedéseim és bukásaim – életem legjobb tanítómesterei.
Ha papírra vetem őket, talán mást is megérintenek, talán valaki felismeri bennük a saját történetét.

Megtanultam: sem a dicsőség, sem a kudarc nem lehet úr felettem.
A siker nem tesz többé. A seb nem tesz kevesebbé.
A mérce, amit mások kezébe adtam, régóta nem érdekel.
Mert jönni és menni – ugyanúgy fogok.
Mezítelenül. Egyedül.
De nem üresen.