Zuhog. Kinn is és benn is. Néha van ilyen. Összejönnek dolgok és megtelnek a nagy kövér felhők vízzel. Majd jön rá a hideg, a szél, a kín, és kiesi magát. Végeláthatatlan patakokban ömlik, mert muszáj neki. Ez csupán könnyed alvás. Alig-alig. Félálomban tűröm nyugtalan szívem zakatolását. Már nem haragszik és nem háborog, csak keresgél. Keresi azt a kis meleget, ami maradt a tomboló vihar után. Az autók kereke a vízözönben egy sajátságos hangot ad. Ritmikus mozgással hallgatja a fülem ezt a zenét. Unalmas és mégis idegesítő. Várom a végét. Szebb dallamot szeretnék.
̶  Ne harcolj magad ellen! Engedd meg magadnak! Fogadd el!
A szív persze tovább ketyegi a magáét. Lassan enged el téged, a fájást, a pillanatokat. De végül megérti a lényeget és megkönnyebbül. Magamat láttam benned! Könnyű a lecke, mert nem sértett meg semmi. Ha sértett volna a kritika, akkor feldolgozatlan a hibám. De nem fájt! Meglepően kemény szavak, kemény ítéletek, melyek nem sértettek. Még mindig hallom és látom a szavaid! Inkább elszomorítottak, hogy neked ott mennyi dolgod van még. Egyedül, magányban küzdöd a magad harcát, mert segítőd nincs. Akik lógnak rajtad, azok a sebeid tépik. Visznek csak és semmit sem adnak. Megmentenélek, ha létezne ilyen, de a tükör megsúgta, hogy lehetetlen. A szemed tükrében megláttam magam, végre. A fülemben visszhangzik a jó vagy, jó vagy, jó vagy. Mert, te jó vagy.
Pedig a megmondók állandóan mantrázzák a sajátjukat. Tele néha a fejem velük. Kéretlenül, sőt, illetéktelenül is tudatni akarják az igazságukat. A sajátjukat. Felkutatnak csak azért, hogy felvilágosítsanak. Sosem szerettem a kígyókat! Akkor sem, ha szépek!
A fülembe motyognak:
̶  Ne higgy neki, ő egy hazug!
̶  Figyuszka, tedd túl magad rajta!
̶  Jobbat érdemelsz, lépj tovább!
̶  Csak kihasznál, ne bízz benne!
Minden, amit én a másikban szeretek, az bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem a valóm a másik személyében, az egylényegűségünk mutatkozik meg. Nehéz szavak, de szépek! Békességet nyújtanak a sok viharban megfáradt lelkemnek.
Eljött a tükör-emberem! Megkaptam, hogy megismerhessem magam és tudjam végre elfogadással szeretni.
̶  Tükröm, tükröm mond meg nékem! Ki a jó a vidéken? Kinek higgyem szavát?
A tükör-szemek pedig nekem csillogják a szép gondolatokat. Az vagyok, akinek hiszlek téged! Olyan vagyok, amilyennek látlak téged!
̶  Isten hozott, Tükör-ember!

Ha azt gondolom, hogy minden valaki más hibája, akkor sokat fogok szenvedni. Rájöttem, hogy minden Önmagamból ered. Megismertem mind a békét, mind az örömöt. Nem hibáztatok senkit, nem vagyok áldozat.
Eljött a tükröm és megmutatta nekem. Talán mélyebben kéne már aludnom. Nem számít a zuhogó zene, a kerekek surrogása. Aludni, mélyen.
Zuhog. Kinn is és benn is. Néha van ilyen. Van ahol sáros és latyakos lesz minden, de van, ahol lemossa a port és a piszkot, hogy tiszta legyen a látómező.