„A tükör mögött nem más világ vár, hanem az, amit végre meglátunk.” (tőlem)

Időnként tájékozódom, mi újság a nagyvilágban.
Különböző hírforrásokon nézelődöm, videókat nézek.
Televízióm nincs – az kimarad.
Érdekes életérzést okoz ez, mintha valami megvezetett valóságba kerülnék.
Múltban és jelenben egyszerre.

Erről eszembe jutottak gyermekkori olvasmányaim, például Verne Gyula művei.
Nemo kapitány – a tengeralattjáró felfedezésének előérzete.
Utazás a Holdba, Utazás a Hold körül – az űrrepülés víziója.
A rejtelmes sziget – az alternatív energia lehetőségei.
Olyan technikai vívmányokról írt, amelyek az ő korában még ismeretlenek voltak,
némelyikről megrendítő részletességgel, mintha sejtené, merre kutatnak majd a tudósok.

Aztán filmélmények tolultak elő. Önkéntelenül jött az asszociáció.
Orwell szinte karnyújtásnyira van tőlem — egy-egy hír, vagy a közbeszéd miatt.
„Az egyetemes hazugság korában igazat mondani forradalmi tett.” – írta Orwell.
Süket fülekre talál, aki megpróbálja a propaganda ellenében megmutatni a valóságot.
Sőt, össztűz alá veszi bal, jobb, közép, uralkodó és köznép egyaránt.

Az 1984 arra figyelmeztet,
hogy a legnagyobb rabság az, amikor már nem is tudjuk, hogy rabok vagyunk.
Tudjuk?

V, mint Vérbosszú:
„A népnek nem kell félnie a kormánytól.
A kormánynak kell félnie a néptől.”
Ma pedig legtöbbet azzal találkozunk,
kitől és mitől kell félnünk.
Mindenki ellenünk, csak a „jóságos atya” védhet meg a gonosztól.

A félelemmel irányított nép önként adja fel szabadságát,
de a szabadság mindig újraéled,
ha valaki meri kimondani az igazságot.

A film üzenete: az eszmék halhatatlanok.
A zsarnokság leverheti az embert,
de nem tudja elpusztítani a szabadság eszméjét.
A hatalom addig uralkodik, amíg az emberek engedik, hogy féljenek.

A Truman Show, Az éhezők viadala, A hullám – mind karnyújtásnyira tőlünk.
Ebben a zavarban szinte kiolvashatatlan, mi az igaz.
Nem tudom, kitől és mit fogadjak el,
fogalmam sincs, ki kicsoda ebben a játékban.

Az érzésem hasonló, mint Verne Gyuláé lehetett:
mesének tűnt a valóság, amely végül valósággá lett.
Most az ajtómon kopogtat valami fura, párhuzamos valóság,
amiből bármi kikerekedhet.

Nem értem van – eszköz vagyok csupán.
Nem tudom, mit akar elvenni tőlem,
csak érzem, hogy be akar kebelezni.

A hatalom nemcsak a testet, hanem az elmét is uralni akarja.
Irányítja az igazságot, hogy higgyem a valóságát.
A félelem és a megfigyelés világában csak addig vagyok szabad,
amíg ki merem mondani az igazat – ha suttogva is.

Az egyik eutanáziát ígér, mert szerinte annyit érek,
a másik poloskáz, és még rosszabb jelzőkkel illet.
A harmadik fűt-fát ígér, majd semmit sem ad.

Az ember értéktelenné vált.
Erény lett a pedofília és a bántalmazás,
lopni pedig jó és helyes – persze, csak a kiváltságosoknak.

Hová vezet ez az út?
Meddig mennek el?
Ki leszek én ebben a kitalációban egy év múlva?

Legfőbb kérdésem pedig ez:
némán tűrjek, vagy kiáltsak?
Mit, és kinek?
Ki fogja meghallani?