Ami nem megy, vagy nem lenne szabad, az mindig piszkálja a tudatom. Nem hagy nyugodni, izgatja a fantáziám, mintha csak azért is figyelmet követelne magának. Most, hogy a testedzés jóformán eltűnt az életemből, minden apróságra túlérzékeny vagyok. Töröm a fejem: mi az, ami mégis menne? Mi tenne jót? És miért csak a frusztráltság nő tőle?
Mégis van a helyzetben pozitívum: mindent elolvasok, ami a témába vág. Kutatok, keresek, tanulok.

A pilates számomra nem csupán testkarbantartás volt, hanem életmód, ritmus, szemlélet. Megváltoztatta a gondolkodásomat, és most azt is látom, hogyan kúsznak vissza a régi érzéstelenítéseim a tudatomba. Megmosolyogtat, milyen szembetűnőek a gyengeségeim! Először csak pár kiló jött fel. Nem sok, de ott van. A testem hozzászokott az intenzív mozgáshoz; a változatlan étkezés meg rám pakolja, amit tud. Sőt, az unalom is teszi a magáét.
Nem jó megközelítés, tudom, hiszen akkor is találok elfoglaltságot, ha felpolcolt lábbal pihenek. De kell valami nyugtató, és mi lenne erre a legkönnyebb? A nassolás. Apró, egészséges falatok, de attól még plusz. A kognitív disszonancia pedig kedvesen paskolja a vállam:

– Ugyan már, semmiség! Csak pár szem mandula, mogyoró, aszalt gyümölcs. Ennyitől semmi nem történik.

De történik.
A mérleg tudja az igazságot. Én meg közben boldogsághormont tömtem magamba – mellékhatásként pedig dekákat. Könnyebb átírni a gondolataimat erről, mint megváltoztatni a szokásaimat.

És ez nem csak a testtel kapcsolatos dolgokra igaz. A közelgő társadalmi kötelezettségek, elintézendők is ugyanazon a pályán futnak. A beidegződés, a ragaszkodás, a változástól való félelem ugyanúgy kattog a fejemben.

– Nem múlik rajtam semmi. Egy vagyok a sok közül. Minek foglalkozzam vele? – súgja a belső kibúvó. – A levél is eltűnt valahol, majd megtalálom egyszer.

A lenyúlás, a hazugság, a szemfényvesztés mindenhol ott van – a vak is látja. Mégis: miért tennék most másként, mint eddig? Elnyomom a háborgó gondolatot. Megszoktam már ezt a szennyet.

A kapcsolati stratégiáim is tele vannak repedésekkel. Tudom. De azt is nehéz elengedni, ami rossz – mert legalább ismerős. Ha változtatok, kifordul minden, és akkor mi marad?
Megszoktam a félmondatokat, a csenddel fojtogatást, az elhallgatást. Legalább van valami – mondogatom magamnak. És persze a hibáimat is magamra veszem. Újra és újra.

A szokások biztonságérzetet adnak: kapaszkodók, amelyekhez vissza lehet térni. Még ha rosszak is.
De ez a helyzet most figyelmeztetés. Nem lehet tovább húzni. A változást valahol el kell kezdeni – és először mindig a gondolatoknál indul.

Most pedig valóban lépnem kell. Nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is – ha újra fájdalom nélkül akarok járni.