Ami nem megy, vagy nem szabad, az piszkálja a tudatomat, nem hagy nyugodni, izgatja a fantáziám. A testedzés most nagyon kicsi része az életemnek, ezért jobban koncentrálok minden ilyesmire, mint kellene. Töröm a fejem, mi az, ami mégis menne, ami jót tenne, de csak a frusztráltságot fokozza. Van a helyzetben pozitívum is, mert mindent elolvasok ezzel kapcsolatban.

            A pilates nem csak a testem karbantartását szolgálta, hanem életmód, életforma is. Megváltoztatta a gondolkodásomat. Észreveszem most, hogyan jelennek meg azok a bizonyos érzéstelenítések a tudatomban. Megmosolyogtat, hogy mennyire láthatóak a gyengeségeim! Kezdődött a súlygyarapodással, ami nem sok, de mégis van. Megszokta a testem az intenzív mozgást, a változatlan étkezés rakja rám a kilókat. Sőt, az unalom is. Ami nem feltétlen jó megközelítés, mert elfoglalom magam akkor is, ha a lábam felpolcolva pihen. De kell a nyugtató, és mi lenne most erre a legjobb, mint a nassolás. Pici és egészséges nasikkal, de a lényegen nem változtat, plusz az a javából. A kognitív disszonancia pedig magyaráz és csillapít:

            – Ugyan, semmiség! Csak egy pici mandula, mogyoró, aszalt gyümölcs! Nem sok és nem fog ártani. Nincs jelentősége semmi.

De van! Mutatja a mérleg. Magamba tömtem egy kis boldogsághormont a rágcsával, meg néhány dekagrammot. Könnyebb a gondolataimat megváltoztatni erről, mint a szokásomat.

            A hamarosan következő társadalmi kötelezettségek is hasonló menetrend szerint működnek. A beidegződés, a ragaszkodás valamihez, a félelem a változástól, ott kattog a fejemben.

            – Nem múlik rajtam semmi, egy senki vagyok a nagy körforgásban. Nem kell tennem semmit, egy fecske nem csinál nyarat. Azt sem tudom, hol az a levél, minek foglalkozzam vele?

Hogy lenyúlás és hazugság minden, azt csak a vak nem látja. De most miért tegyek másképp, mint tettem évekig? Elnyomom a háborgó gondolatot. Megszoktam már ezt a szennyet.

            Látom a kapcsolati stratégiáim gyenge pontjait is, de ez a sorsom, így csinálom. Ha változtatok valamin, akkor az egészet kifordítom és eldobom? Mi lesz akkor velem? Megtartani a rosszat talán jobb, mint kidobni az egészet. Nem? Már megszoktam a kis csúsztatásokat, a csenddel verést, az elhallgatást, és legalább van! Igaz? A hibáimat el kell fogadnom, mert biztosan én tehetek arról, hogy megtörténnek újra és újra ugyan azok.

            A szokásaim biztonságérzetet nyújtanak, kapaszkodók, hisz ismerem már jól az ismétlődő rosszakat. Megszokott rosszak. Becsapom magam. A változás fontos, el kell kezdeni a gondolataimmal! Kaptam egy figyelmeztető jelet, itt az idő, lépnem kell! Lépnem, nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint is, ha újra fájdalom nélkül akarok járni.