Az unokaöcsémnél töltött külföldi napok sok tanulságot hoztak. Sok minden másként működik, mint itthon. Például zavartak a függöny nélküli ablakok. Nálunk a rejtőzködés természetes – kívül-belül egyaránt. Ott viszont nap, mint nap, leskelődés nélkül, láthattam a szomszédok életét. Egy vasárnapon az egyik család kitelepült a házak közötti közös piknikhelyre. Sokan voltak, jó hangulatban sütögettek, poharaztak, ünnepeltek. Mégsem zavartak senkit. Volt az egészben valami halk tisztelet: örülünk, mulatunk, de mások is emberek – tiszteljük a nyugalmukat.

Itthon ez a fajta tisztelet mintha teljesen eltűnt volna. Különösen felülről lefelé. A pénz lett az úr. A hivalkodás, a magamutogatás dominál. A "látod, milyen értékes vagyok?"- típusú üzenetek áradnak minden irányból. Ha valaki másként gondolkodik, rögtön irigynek bélyegzik. A reggel első híre is erről szólt: harsány ünneplés, ordító decibelek – és aki ezt szóvá teszi, annak, kuss a neve. Irigy, mert neki nincs annyi. Húzza be a függönyt, dugja be a fülét, és nyugodjon bele a "poloska-létbe". Mert hát, mi értelme a gazdagságnak, ha nem lehet vele villogni?

A „tisztelet” szó jelentése is mintha félrecsúszott volna. A szótári meghatározások gyakran hatalmat, rangot, pozíciót társítanak hozzá. Pedig az alapvető értelme sokkal egyszerűbb kellene, hogy legyen: tisztelni a másikat, ahogy én is várom, hogy engem tiszteljenek. Mindenkit a maga valójában – előítéletek és címkék nélkül. Ez lenne a társadalmi alap: az emberi méltóság feltétlen elismerése.

Kint egy futóversenyen is jártunk. Minden induló ugyanolyan pólót viselt – köztük az uralkodó is. Nem kísérte testőrség, nem különült el. Onnan ismertem fel, hogy mindenkitől elfogadta a kézfogást. Egész tartózkodásom alatt alig érzékeltem társadalmi különbségeket. Mintha ennek nem is lenne ott valódi jelentősége.

Itthon viszont egyre vadabbá válik az élet. Átsző mindent a hit, hogy „annyit érsz, amennyi pénzed van”. Olyan mértékű az elvakultság, hogy ha nem villogsz, nem mutatod, mid van, lenéznek. A kötél már végletekig feszült, pattanásig. Jól van ez így? Tényleg ez a jövő? Hová vezet ez az út?