Szorongok. Talán. Néha. Azt hiszem, a saját kardomba dőlök időnként. Ne nevess! Tudom, vicces helyzet, magam is derülök rajta! Foglalkozom valamivel, aztán hirtelen, mint egy felfedezés, felismerni vélem magamon a tüneteket. Beképzelem magamnak. Jó, tudom, nem helyes, de hát túl érzelmesen kezelem a dolgaim.

Szóval, szorongok! Biztosan. Nem lehet véletlen! Súlyosan szorongok. Szorongok, mert szorongok. Mi is az a szorongás? Része az érzelemkészletemnek. Jó, hogy van, mert megvéd sok mindentől. A veszélyektől. Élesíti az érzékszerveimet, aktiválja az energiáimat, hogy megvédjem magam. Vagy elfussak. Itt lehet a baj. Sosem futok el!

Félelemként élem meg, vélt helyzetek miatt aggódok. Nem tudok megfelelni, nem vagyok elég jó, nem tudom végigcsinálni. Bármennyire mókás most ez a vélt gondolat, van alapja. Sokan vagyunk így a mindennapokban, ha nem is kórosan, de ott van a tudatunkban hátul.

A szorongás maga, azért érintett érzékenyen, mert néha túl sokat beszélek. Ennek oka lehet szorongás. Az önvizsgálat ilyen esetben közel sem hasznos, mint például az emlőrák korai felismerésében. Durva tévutakra vihet, de talán káromra nem lesz, ha egy kicsit körüljárom ezt a dolgot.

Jó és kevésbé jó dolgok vannak jelen az életünkben. Mind a részeink, akkor is, ha nem szeretnénk. Azok az erősek, melyekre fókuszálunk, azok pedig gyöngülnek, melyeket nem táplálunk. Megpróbálom én is a kis szorongásom nem táplálni. Hogy ne nőjön túl nagyra! De kell, hogy legyen, mert ez a kis kellemetlenkedő véd meg, amikor veszélybe sodornám magam. Ad nekem erőt és hitet, amikor szükség van rá.

Nem mindig minden rózsaszín és felhőtlen. Vannak kevésbé vidám napok és események. Ezek épp annyira fontosak, mint a feltétel nélküli szeretet, vagy a boldogság. A helyes egyensúly adja az életem alapját. Tart egyenesen, hogy ne dőljek el! Semerre. Ha úgy alakulna, akkor kiegyenesít!