Néha túl sok, ami elém kerül. Alig bírom leküzdeni. No, nem az életet alapjaiban megrengető ügyek. Közel sem. Inkább a mentálisan széthordott gondolkodás hordalékai.

Miért ne gondolkodhatna mindenki másképpen? Nem vagyunk egyformák. Ha azok lennénk, klónoknak hívnának bennünket, nem embereknek. Az persze más kérdés, hogyan beszélünk egymással. A kimondott szó mindig arculatot mutat. Jó lenne, ha néha legalább a civilizáció minimumszintjét nem vernénk alá vele.

Ma belefutottam néhány kemény kinyilatkoztatásba. Nem is az érdekelt igazán, milyen színvonalúak, hanem az, milyen nyomot hagynak maguk után. Mit tesznek velünk lassan, észrevétlenül.

Valamikor, időszámításunk előtt, a nagymamám azt mondta nekem:
– Kislányom, gyereket csinálni nem teljesítmény. Arra a bolond is képes. Felnevelni a gyereket, na, az már az.

Egy szociális intézmény mellett laktunk akkoriban. Onnan időnként megszökött egy értelmi fogyatékos lány, és a környékbeli munkások visszaéltek vele. Régen történt. Nagyon régen.

Most pedig időnként nevetség tárgya lett az az anya, aki otthon marad a kisbabájával. Mintha a gondoskodás semmit sem érne. Mintha a szeretet, az éjszakázás, az aggódás, az ölelés nem munka lenne, csak unatkozó semmittevés. Lustaság. Naplopás.

Közben persze a kevés születő gyermek miatt is gyakran a nőket hibáztatják, mintha az élethez nem kellene két ember. De ez már másfajta harag lenne bennem.

A másik mai csemege a luxus.

Nem az a fajta gazdagság, amely természetes része az életnek. Mert vannak tehetős emberek, és ezzel semmi baj nincs. Az általam ismert vagyonosok többnyire csendesek. Nem akarnak harsány bizonyítékai lenni a pénzüknek.

De vannak azok a hirtelen kinőtt újgazdag világok, ahol a milliós retikül, nadrág vagy óra már nem tárgy, hanem üzenet. Nem azért veszik meg, mert szükségük van rá. Hanem mert látszania kell az árának.

És talán az egészben a legszomorúbb mégis az, ahogyan minderről beszélünk egymással. A kommentekben fröcsögve, gúnyolódva, egymást lenézve. Mintha már nem emberek lennénk, csak sértettségeink hangszórói.

Néha azon gondolkodom, hová jutottunk mentálisan. Ki lehet ebből gyógyulni valaha? Megtanulunk még egyszer egyszerűen embernek lenni? Érezni, érteni, méltósággal beszélni egymással?