Érdekes a beidegződéseimet kívülről látni. Vannak velünk született, már sejtkorban tanult sémáink. A legeslegjobb szándék vezérel, amikor támogatunk, segítünk, együtt-vagyunk, velük-élünk. Aztán amikor egyszer kívülről vagyok képes látni magam, megdöbbenek! Tudjátok, az a pokolba vezető út a jó szándékkal. Gondoskodónak hiszem magam, és lehet, hogy néha inkább úthenger vagyok? Az biztos, nehéz megtalálni az arany középutat. Azt adom a környezetemnek, amiből valaha hiányom volt. Nekem. Nem nekik, hanem nekem. Igyekszem megadni nekik azt, amiben én szenvedtem hiányt! Szóval, torz ez így kicsit.

Segítsetek! Hol van az egészséges egyensúly, amikor pont elegek vagyunk? Amikor még nem nyomulunk a környezetünkre, csak segítünk és jelen vagyunk? Nagyon jókat derültem a másikon, aki nem én vagyok. Nevettem és kacagtam, mint egy tökéletes viccen! Mindaddig, míg meg nem láttam ebben magamat. De vajon, hogyan tudok ebben reális képet kapni? Van valami ötletetek?
Mert ugye, ha rákérdezek, akkor kapok egy nagyon udvarias választ, amit hallani szeretnék. Ami nem a valóság, csak a szerető és elfogadó környezet válasza. Nem jó érzés, annak a mulatságos és tolakodó nőnek gondolnom magam, akit az előbb kinevettem! Magamat ismerve, kitartóan őrölgetem ezeket a gondolatokat napokig magamban, amíg el nem halnak bennem, mert kitalálok megint valami praktikus és gondoskodó valamit a környezetem számára.
A szabadságom fontos értékem! Nehezen találtam rá, sokáig kerestem a miben létét, mire megleltem. Hosszan tudnám taglalni, mit is jelent, miben nyilvánul meg, és mekkora a szerepe a hétköznapok valóságában. Tisztelem a mások szabadságát is, hiszem, hogy ez egy rendkívül fontos része a szeretetnek. Hogy van ez mégis, amikor az érzelmi kötöttségben akarom elhelyezni? Meddig van a másik szabadságának tisztelete mellett a támogató és segítő szerepem?
Egyben vagyok nagyon biztos, hogy igazi szeretet csak a másik szabadságának elfogadása mellett lehet. Akiket igazán szeretek, azoknak bírom a személyes szabadságát is. Úgy fogadom el őket, ahogyan vannak, a maguk valójában.

Szóval, nem árt átgondolnom, jó helyen vagyok e! Bírom anya, mami, barát és kedves szerepemben a pozitív helyet, vagy néha átbillenek az úthenger valómba? Nem kis dilemma ez. Szeretnék az lenni, aki ad és nem az, aki parancsolgat és elvár. Igyekezni fogok egy belső önvizsgálattal ezt megtalálni!