Érdekes kívülről látni a saját beidegződéseimet. Mintha egy lépést hátrébb tennék, és hirtelen nem belülről, hanem tükörből figyelném magam.

Vannak velünk született sémáink. Minták, amelyeket már sejtszinten hordozunk, és amelyek sokszor a legjobb szándékból mozgatnak bennünket. Támogatni akarunk, segíteni, együtt lenni, jelen lenni. Gondoskodónak hisszük magunkat. Aztán egyszer csak kívülről látjuk ezt a gondoskodást — és meglepődünk.

Eszembe jut a mondás: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Vajon tényleg gondoskodom, vagy néha inkább úthengerként haladok át a másikon? Nehéz megtalálni az arany középutat.

Rájöttem valamire: gyakran azt adom a környezetemnek, amiből nekem volt hiányom. Nem feltétlenül azt, amire nekik van szükségük, hanem azt, amit én nélkülöztem valaha. Igyekszem pótolni a saját régi hiányaimat másokon keresztül. És ebben van valami torz, még ha emberi is.

Hol van az a pont, ahol pont elegek vagyunk egymásnak? Ahol még nem nyomulunk, csak jelen vagyunk? Ahol a segítség nem irányítás, a gondoskodás nem elvárás?

Volt, hogy jót nevettem valakin, aki nem én vagyok. Mulatságosnak, kicsit tolakodónak láttam. Aztán megláttam benne magamat. És már nem volt olyan vicces.

Ha rákérdezek, milyen vagyok, udvarias válaszokat kapok. Olyanokat, amiket jó hallani. De nem feltétlenül igazakat. A szerető közeg ritkán mond fájdalmas őszinteséget.

Így inkább magamnak teszem fel a kérdéseket. Napokig forgatom őket, amíg lassan elcsendesednek bennem — majd újra kitalálok valami praktikus, gondoskodó dolgot a világ számára. Mintha ez lenne a természetes mozgásom.

A szabadság számomra alapérték. Sokáig kerestem, mit jelent, hol van a helye az életemben, és milyen formában tud megjelenni a hétköznapokban. És ahogy tisztelem a saját szabadságomat, úgy hiszem, tisztelnem kell másokét is. Számomra ez a szeretet egyik legfontosabb része.

De hol van a határ? Meddig támogatás a jelenlét, és honnantól válik érzelmi kötöttséggé, elvárássá, finom kényszerré?

Egy dologban biztos vagyok: igazi szeretet csak a másik szabadságának elfogadása mellett létezhet. Akiket valóban szeretek, azoknak nemcsak a közelségét bírom, hanem a távolságát is. Nemcsak az igenjeiket, hanem a nemeiket is.

Úgy fogadom el őket, ahogyan vannak. Nem úgy, ahogyan szeretném, hogy legyenek.

Ezért időről időre meg kell kérdeznem magamtól: jó helyen állok-e a saját szerepeimben? Anyaként, barátként, társként, segítőként. Adok, vagy irányítok? Jelen vagyok, vagy formálni akarok?

Nem kis dilemma ez. De talán már önmagában az is válasz, hogy egyáltalán felteszem a kérdést.

Szeretnék az lenni, aki ad, nem az, aki elvár. Aki kísér, nem az, aki tol. Aki teret hagy, nem az, aki betölt.

Ez a belső önvizsgálat most az én munkám. Nem másokért, hanem magamért. Hogy a szeretet, amit adok, ne teher legyen — hanem szabadság.