Az elengedés az egyik legnehezebb dolog, amit megéltem. Ragaszkodó ember vagyok. Ami, aki egyszer megfogott, nehezen szakadok le róla. Pedig néha kell. De, hát a részem volt! Bennem élt és velem volt!

Volt. Azt hiszem, nálam itt a bökkenő. Mert vagy van, vagy nincs. Nehéz bekerülni belém. Vannak tárgyak, melyeket gyorsan kidobok, elajándékozok, sutba kerülnek. Mások meg követnek. Például, az a kis nyári itthoni ruha, mely már alig van a sok mosástól. De elengedhetetlen. A részem a kis fürdetős mini ruhám.

Aztán persze vannak az emberek. Ez aztán az igazán izgalmas részem! Észrevettem, hogy nálam olyanok is vannak, akiknél én már nem vagyok. Érted? Mivel a szabadságot nem csak önmagamra hiszem érvényesnek, jól elvagyok mások szabadságával is. Tudok kötődni olyanokhoz, akik tőlem távol, szabadon élnek. Nekem attól ő még az, aki. Az emberi kapcsolatok ugye nagyon színesek, mélységükben ugyan úgy, mint minőségükben. A szeretet megmarad, az örök, és nincsenek feltételek.

Az elengedés magától nem fog megtörténni. Tenni kell érte. Tehát, azt a csorba bögrét végre a kukába kell dobnom. Persze, kiveszem és elmosom. Helye van, mit teszek oda, ha már nem lesz? Magam elé helyezem azt a bögrét? Nem érdemlek egy jobbat? Nekem már a csorba is elég? Fel kell dolgoznom a változást magamban.

Mint az emberekkel kapcsolatban is. Nem nehéz az elengedés távolságtartó része. Legalább is, nekem. Kötődni valakihez, szeretni, csak azt lehet, akit tisztelek. A tisztelet már feltételezi, hogy tisztelem az életét, a sajátját, a döntéseit, a tetteit. Feldolgozom, megértem, elfogadom. Tudok vele együtt élni. Nem drámázok, élek.

Van azonban egy érdekes ebben. Az érzelem. Magát az érzést, az érzelmet elengedni. Na, azt lehetetlen. Szinte. Azt a szívben mélyen üldögélő angyalt, aki napról napra mosolyt csalt az arcomra. Aki megdobogtatta a szívem. Azt nagyon nehéz elengedni. Lehet egyáltalán? A személy, az ember, már nincs sehol. Huss! Elengedtem a kezét. De az érzelem, az érzés az marad.

Életem végéig.