Valamikor, a gyermekkoromban, volt a családban „öreglegény”, nem sok, csupán egy távoli rokon. Volt nő rokonom is, aki élete végéig a szüleivel élt és társa nem volt, gyereke sem született. Volt itt-ott, mindenki ismert egyet. Akkor még különösebben nem foglalkoztunk ezzel, nem volt társadalmi jelentősége sem.

Ma ismerek számtalan nőt és férfit, aki korosan is még a szülőjével él. Vannak olyanok is, akik önálló háztartásukban vannak, de mégsem igazi felnőtt életet élnek. Meglepett ennek a számossága. Nem tudom, mennyire társadalmi okokra, nevelésre, bármi külső jelenségre vezethető vissza. Nem is ezt a részét gondoltam végig. A Pán Péter szindrómát, vagy talán már Pán Piroskát is írhatnék, jól definiálja a szakirodalom.

Ezek a személyek nem akarnak felnőni, függetlenné válni és felelősséget vállalni. Jellemző lehet rájuk egyfajta megrekedtség a gyerekkorban, olykor a tinédzserekhez hasonló érzelemkitörés és az érzelmek kezelésének nehézsége, a halogatás, az agresszivitás, mások hibáztatása, a negatív kritikától való félelem, illetve olykor valamilyen szerfüggőség is társulhat hozzá.

Hosszasan sorolhatnám a jellemzőket és okokat. Nekem azonban ebben van egy nagyon érzékeny rész. Az érintés hiánya. A ma Pán Péterei és Piroskái már karriert építenek, más az életük, mint a régieknek, viszont nagyon szúrja a szemem az érintés nélküli életük.

A cicám, amikor felébred, kijön hozzám, a konyhába és a lábamhoz dörgölőzik. Most ül az asztalon és időnként a karomra teszi a mancsát, hogy ne kopácsoljak már a billentyűkkel. Igényli az érintést. Érzelmi szükséglete, hogy megérintsük egymást.

Megyünk az utcán és beszélgetünk, közben megérintem a társam karját, míg ő a zebrán áthaladva a vállamra teszi a kezét. Megérintjük egymást, mert érzelmi szükségletünk.

Az érzelmi életünk része az érintés, ölelés és simogatás. Ettől vagyunk kiegyensúlyozottak, kielégül az érzelmi igényünk. Míg az egyedül élők nem szerzik és kapják, de nem is adják ezt másnak. Ingerlékenyek, dühösek, szívtelennek látszók, megkeményednek. Ez akkor is így van, ha van alkalmi partnerük, vagy a mama hotelben, családban élnek.

Kimarad valami nagyon fontos az életükből, ami az ember alapvető szükséglete. A testmeleg, az együtt szívdobbanás, az érzelmi élet aktivitása.

Jelentéktelen helyzet, hétköznapi szituáció, amikor egy nő, aki alapvetően kedves és barátságos, durva véleményt fogalmaz meg asztaltársáról, beletaposva annak a személyiségi jogaiba. Megmondja a tutit, mert annyira ingerült egy semmiség miatt. Érzelmileg megrekedt. Szinte antiszociális.

Asszertív személyiségnek tartom magam. Ez a tulajdonságom nem képzésen, közös meditáción, tanfolyamon alakult ki. Fejlődött az érzelmi életem, mert tettem érte. Az agyam a szívem nélkül semmi, és ez fordítva is így van. Ezt a készséget tanultam. Tudok segíteni és segítséget kapni. Tudom az érdekeimet érvényesíteni, és tudom a másik ember érdekeit maximálisan elfogadni. Képes vagyok az érzelmeimet kifejezni, és képes vagyok mások érzelmeit elfogadni.

Hiszem, hogy ebben a folyamatban hatalmas szerepe van a közvetlen kapcsolatnak, az érintésnek, a másik emberrel való érintkezésnek.