Az élet csodás és izgalmas, ha megengedem magamnak, hogy igazán éljek. Nem arra az életre gondolok, ami nyűg és panasz, és csak arra várunk benne, hogy teljen az idő, hanem arra, amit nyitott szívvel és őszinte érzelmekkel meg is élünk. Vannak időszakok, amikor nem megy ez teljesen jól, a súlypont olyan mozzanatokon áll, ahol csak robotolunk, túlélünk, de az nem tart örökké. Hiszem, hogy a mélységeim ugyan olyan fontosak, mint a magasságaim.

            Tapasztalat és tanulság pedig élethosszig van! A permanens változásban mindig megy valami, és mindig érkezik valami új. Mindkettő egyformán fontos, bármiről is legyen szó. Az otthonomról, ruhatáramról, hobbikról és elfoglaltságokról, vagy emberekről. Mindig követte a távozást az új. Dolgoztam rajta, kutattam, és mint valami, kárpótlás, megadtam magamnak az új örömét.

            A kiselejtezett körömcipők helyére kényelmes darabok kerültek. Ha már nem tudok nőcis lábbelikben járni, hát színben gondolkodtam. Beszereztem a lehető legváltozatosabb színűeket, legyen minden öltözékhez. Teljesen jó ötlet volt, valóban a szín és az anyag helyettesíti a magas sarok adta eleganciát. Stílust váltottam a magam kényelmére és örömére.

            Persze, a változás nem csak egy területen tesz próbára. Változok és változik a környezetem is, akkor is, ha nem szívesen veszem észre. Szeretem az állandóságot, nem zavarnak apró homokszemek a gépezetben, nem hajszolom a tökéletest, szeretem a kis gyengeségeket. Hiába az elfogadás, ha itt az ideje, el kell engedni, azt, aki, és ami menni akar.

            Szereztem egy bölcs új tapasztalatot a napokban! Meglepő és nagyon különleges ez a tanulság! Nem kell mindig új a régi helyére! Nem csak azért, mert vannak pótolhatatlanok, hanem, azért is, mert a jelenlét nem mindig számít. Vannak dolgok és emberek, akik akkor is vannak, ha nincsenek már jelen. Örök életűek!

            Azok a hobbik és sportok, melyek az életem részei voltak, de ma már nem bírom csinálni, semmivel nem helyettesíthetők. Ideje tehát feladni az önmarcangoló küzdelmet, hogy mit is csináljak helyettük. Helyettük, semmit! Az időt kell kitöltenem, ami keletkezett. Mással, másképp, máshogyan.

            Az emberek is keringenek, elmaradnak és mások jönnek. Erősen igyekeztem bizonyos ürességeket kitölteni, aztán rájöttem, hogy nem kell. Nem lehet. Tudjátok, olyan ez, mint a dohányzásról leszokás! Érzi a dohányos, nem kell, el kell engedni, de hiányzik a megszokott mozdulat, a már automatikus tevékenység, az a mindennapos, belénk ivódott reakció. Majd elmúlik, nem kell helyette semmilyen pótlék. Nincs olyan, amivel azt helyettesíteni lehetne, vagy kellene. Amit magunkba szívtunk, az már végig velünk marad.