Most éppen nem tudom komolyan venni a dolgaimat. Nem estem szét, nem dobtam el a kalapácsnyelet, csak érzem: lazítanom kell. Vannak az életben szakaszok, amelyek után elengedhetetlen a kötetlen lazítás.

Több közeli hozzátartozómat veszítettem el, hónapokig ápoltam őket. A gyász lassú jószág. Nem lehet rászólni, hogy ugyan, szedje már össze magát, mert nekem dolgom van.

Az élet persze halad tovább. Egymást követik a történések, határidők, feladatok, emberek. Nem rólam szól minden, tehát alkalmazkodom. Attól, hogy nekem pihenésre volna szükségem, másoknak még nem kell vigyázzban állniuk körülöttem.

Csakhogy a megfeszített idegrendszer érdekes szerkezet. Az akadályból falat csinál, a kellemetlenségből katasztrófát, a bosszúsághoz pedig készségesen biztosít hangosítást.

Történt például, hogy egy rendezvény előtt, szinte az utolsó pillanatban változott a résztvevők és segítők névsora.

Nem örültem.

Mondhatnám úgy is, hogy kemény szavakkal illettem néhány illetőt. Mondhatnám úgy is, hogy jól odamondogattam.

Maradjunk a másodiknál.

Ha kipihent vagyok, valószínűleg akkor sem gondolok róluk sokkal szebbeket. Csak kulturált nő módjára megtartom magamnak. Most a kulturált nő szabadságon volt.

A megoldást persze keresni kellett, hiszen a rendezvény nem mondta azt, hogy jaj, Etelka, te most fáradt vagy, akkor inkább nem történem meg.

Telefonok, üzenetek, ötletek, újratervezés.

És ekkor jött valami, amin nagyon meglepődtem.

Miközben közeli barátok, ismerősök hátrébb léptek, olyan emberek ajánlották fel a segítségüket, akiktől egyáltalán nem vártam. Szinte idegenek. Nem tartoztak nekem semmivel. Nem volt közös múltunk, régi barátságunk, beváltható szívességkuponunk.

Egyszerűen azt mondták: segítünk.

Nem vagyok már nyeretlen kétéves. Azt hittem, nagyjából tudom, kitől mire számíthatok.

Úgy látszik, nem.

Lehet, hogy nem mindenki az, akinek hiszem?

Lehet, hogy akit közel állónak gondolok, az csak közel áll. És akit idegennek, az csak addig idegen, amíg egyszer oda nem lép mellém.

Érdekes lecke.

Most nem akarom megfejteni, levonni belőle az élet nagy tanulságát, táblázatba rendezni az embereket, és piros filccel átírni a baráti névsort.

Fáradt vagyok hozzá.

Csak ülök egy kicsit, lógatom a lábam, és tudomásul veszem:

néha onnan jön a kéz, ahová soha nem nyújtottam a sajátomat.

És néha onnan nem jön, ahol már előre hagytam neki helyet.