Előfordul, hogy megnézem a regény végét. Olvasom, olvasom, élem a történetet, aztán elérek egy pontra, a végére lapozok és megnézem. Utána bűntudat gyötör, bosszant a türelmetlenségem. Vagyok így filmekkel is. Nem sokszor és nem mindig, de megesik. Elgondolkoztam, mi az, ami kihozza belőlem, és mikor meg, ki tudom várni a végkifejletet.
Egy kis önismereti túra felfedezni magamban ezt a gyengeséget. Arra jutottam, vannak érzelmek, amelyeket újra és újra megpróbálok átélni. Az elengedés fájdalmát. Mert a fájás az életet jelenti, hogy van mit elengedni, hogy képes vagyok rá, és utána jön egy új. Valami új, ami még váratott magára.
Azok a szavak, melyek kimondása keserű szájízzel jár, nyelvtörők. Ódzkodunk kimondani, hanggá formálni, néha nem is gondoljuk őket önvédelemből. Attól még részei az életnek, lényegesek számítanak, fontosak. Azzal a bizonyos bűntudattal jár a visszatartásuk. Utólag pedig megkönnyebbülünk, felszabadulunk a nyomás alól. Büszkén vállaljuk, hogy „lám, milyen erős vagyok, megtettem a lehetetlent is!”
A film dramaturgiája becsapott, a végkifejlet ugyan is, nem a sejteni engedett rossz irányba fordult, hanem szép meleg érzelmeket hozott. Mint az élet is legtöbbször. Ami annak látszik, az bizony az is! – mondják. Ha fekete, ha rossz, ha csúnya, és így tovább. Könnyebb hinni a bajt, a kellemetlent, a fájdalmat, pedig gyakran az csak a fejünkben létezik.
Segít a pozitív látásmódban, ha nem ítélkezem, nem minősítek. Az élet pedig mindig megadja a választ, és ott áll előttem a szép végkifejlet. Mint most, ebben a filmben is. Sajnálom a kíváncsiságom győzelmét, mert nagyobb lett volna a katarzis, ha nem lapozgatok ide, oda. Nem ütött utólag már akkorát a csavar, mintha türelemmel várom a történetet. Mint az életben is.
Előfeltételezéseket gyártunk, hiszünk valami kétesben, mielőtt még megtörtént volna a valóság. Időnként ezzel, elrontunk valami szépet, különlegest, ami pedig járt volna nekünk. Lehetne ezen fordítani? Kivárni türelemmel? Várni a jóra, és nem tekerni előre a történések kerekét?