Alkotótárssal utazom a kiadóba. Egyeztetni. Mégis, máshol jár az eszem. Nem tudom kiverni a fejemből a tegnapi napot.

Anna doktornő kedves és aggódó szavai visszhangzanak bennem. Apám katéterrel, oxigénnel, alig tudatánál fekszik a kórházi ágyon. Demens, veséje és szíve gyenge, az agyi aneurizma már nem vizsgálati kérdés, hanem tény. Az éjjeliszekrényén egy proteines tubus áll. Csak sejtem, hogy ez most a tápláléka.

– Mihamarabb haza kell vinni a bácsit, hogy ne hospitalizálódjon – mondja.

Megpróbálom megérteni, mit jelent ez apám esetében. Nincs tudatánál, ágyhoz kötött, teljes gondoskodásra szorul. A mondat mögött egy egész élethelyzet rajzolódik ki, amire nem készültem fel.

Már eddig is félelemmel teltek a napjaim. Mérni a vérnyomást, figyelni a légzést, reagálni a kiabálásra, az éjszakai nyugtalanságra. A pelenkacsere, az emelés, a tehetetlenség súlya – mind ott van a fejemben, mint egy hosszú lista, amit senki nem tanított meg igazán végigolvasni.

– Ne ijedjen meg, mindent meg lehet tanulni – nyugtat Anna doktornő. – Sok egy embernek, vegyen részt az ápolásban a család is.

Elképzelem, ahogy a szoptatós menyem két napra odaköltözik a dédihez. Közben a többiek dolgoznak, az unokákat edzésre kell vinni, az életek mennek tovább, miközben egy másik élet megállt. A katéter gondolata is szorongat. Hogyan, kitől, mikor tanulja meg az ember mindezt? Van-e helye a próbálkozásnak, amikor a tét egy emberi élet?

Nézem Anna doktornőt, ahogy lelkesedéssel magyaráz. Hiszem, hogy jót akar. Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: hol ér véget az intézmény felelőssége, és hol kezdődik az enyém? Apám hetven éves koráig dolgozott, fizetett, hozzátett a közöshöz. Most, amikor a rendszerre szorul, az első mondat az, hogy „vigyük haza”.

És közben magamra is gondolok. Mi lesz velem egyszer? Hogyan lehet előre gondoskodni egy olyan időszakról, amikor az ember már nem tud magáról gondoskodni? Hol van a határ a családi szeretet és az emberfeletti teher között?

Tizennégy éves korom óta nem élek a szüleimmel. Most vissza kell lépnem egy másik életbe, egy másik ritmusba. Ideiglenesen el kell szakadnom attól a családtól, amelynek eddig aktív része voltam. Olyan feladatot kapok, amihez szakértelem, tudás és tapasztalat kellene – miközben csak szeretetem és félelmem van.

Talán ez az egész nem vád és nem panasz. Inkább egy kérdés, amit magamban hordok: hogyan lehet emberségesen végigmenni egy olyan úton, ahol minden lépés egyszerre kötelesség, szeretet és bizonytalanság?