Az emberek egymás közötti kommunikációja egy kalandpark. Mesés labirintus. Tapogatózás a sötétben. Ha képezed magad, ha sokat foglalkozol ezzel, akkor is maradnak fehér foltok és meglepetések.

Néha elgondolkozom, hogy vajon mi okozza ezt. Nem figyelünk eléggé? A sok stressz? A rohanó életmód? Vagy csak elveszítettük az őszinte érdeklődést egymás felé? Nem tudom.

Nem vesszük észre, ha a másiknak szüksége van egy bátorító szóra. Csak egy kicsire. De nem adjuk meg akkor. Elhalasztjuk? Elfeledjük? Nem tudom.

Nem vesszük észre, ha nekünk van szükségünk rá, akkor meg csak úgy előrántjuk a semmiből. Mert most kell. Nekünk. Nem kérdezünk, csak mondjuk a magunkét. Nem is értem.

Nem vesszük észre, amikor eláruljuk a bizalmat. Mert akkor éppen más a fontos és érdekes. Nem aggódunk a másikért, mert éppen más köti le a figyelmünket. Egy másik ember. Nem tudom, hogyan tehetjük ezt.

Nem vesszük észre, egymás érzéseit. Nem mondjuk ki, nem tudatjuk a másik emberrel, mit is érzünk iránta. Sem a szeretetet, sem a haragot, sem a sértődést. Semmit. Nem mondjuk egyenesen egymás szemébe az érzelmeink. Miért van így? Miért nem tesszük? Nem tudom. Nem is értem.

Nem vesszük észre, hogy ebben mennyire egyedül maradunk. Nem érzékeljük a hiányt, és nem érezzük, a kapcsolatok hogyan kopnak el ebben. Hogyan foszlanak szét szép dolgok, nemes érzelmek, szép érzések.
Aztán jön a rácsodálkozás, amikor már csak a hiány marad. Amikor már nem lehet visszamenni az időben. Az elkopott érzések már szétfoszlottak. Miért csak a hiány világosítja meg a szívünket?

Miért csak akkor vesszük észre, hogy elveszítettük, amikor már megtörtént?