Jó ideje hiszem már, ott vagyok, ahol lennem kell, és az események csak így, csakis így történhettek. Most részt veszek egy írói tanfolyamon, ahol teljesen új embereket ismerek meg. Ezek az érdekes zoom-órák koronát tesznek a napom végére. Mert minden nap zsúfolásig tele éppen élményekkel, kihívásokkal, történésekkel. Aztán lerogyok a laptop elé, fáradtan, tele döntés-kétségekkel, és akkor mintha minden és mindenki nekem szólna!

Élhettem volna tovább írás, írói munka nélkül, hisz elég sokáig nem tettem, nem akartam, nem gondoltam rá. Hazugság lenne azt állítanom, nem volt időm a népes családom miatt. Sok mindenben kipróbáltam magam életem során, több gyereket pedig nem szándékosan szültem, így hozta a sors. Ma azt gondolom erről, kaptam őket, hogy legyen kapaszkodóm, az amúgy kicsit gyökértelen létemben.
Elgondolkoztam kicsit, megvitattam magammal, mennyire nevezhető sikeresnek egy élet? Mik azok a mércék, amiket elébünk löknek, hogy utána bélyeget nyomjanak a homlokunkra? A világ mindenáron minősíteni akar. Helyzete, élettapasztalata, világnézete, és még ki tudja, mi minden okán állít ki bizonyítványt másokról.
A tanítással töltött sok évtized alatt nagyon sok nőt ismertem meg. Nincs két egyforma, és nincs semmi, ami engem arra bírjon, hogy mércét állítsak róluk. Az a nő, aki születési körülményei miatt nem iskolázott, szült négy gyereket, őket teszi az élete középpontjába, ő egy kudarc?  Állítsam mellé a több diplomás anyát, aki többet volt üzleti úton, mint otthon, és a gyerekét dadus kísérte végig a kisiskolás koron? Ő a sikeres élet? Nagyon durva gondolat, de kikívánkozik, ha nincs gyereked, akkor lehetsz csak sikeres?
Hiszem, a siker és az ehhez tartozó méricskélések, csak gumicsont. Lényegtelen. Az életben, a világban, mindenkinek helye van. Ha ő nem lenne, ott maradna egy kis fehér folt, egy hiány, amit senki sem tud helyettesíteni.

A blogom olvasói tudják, elveszítettem egy gyermeket. Ez a tény az életem része, hozzám tartozik, velem marad örökké. Pontosan úgy, mint az élő három. Ők, én vagyok. Ha sikereket érek el, akkor az, az övék is. Ha kudarcaim vannak, abban is közös a sorsunk.
Nem hiszem kudarcnak, hogy ha, színházba megyek, a lányom jön velem, és nem egy pasi. Biciklizni megyünk az unokámmal, nem kevesebb az sem. Amikor tandemugrással doppingoltam fel magam, az egész családom ott állt a repülőtér gyepén. A fiam majdnem sokkot kapott, hogy túl élem-e. Az egyik kislány unokám hatalmasra kerekedett szemmel sétált felém a földet érés után. Az ő arckifejezése önmagában jelentett annyit nekem, hogy volt értelme próbára tenni magam.
Kívánok nektek hasonló csodákat!