A legnagyobb odafigyelés mellett is becsúszik néha egy baki. Valami elfelejtődik, nem számít, ki követte el, a lényeg, hogy helyre kell hozni. Ezúttal egy memóriakártya szaladt világgá gazdája után, a küldönc pedig én lettem, mert ugye a „mami” rugalmasabb és ingyen utazik. Kiváló terv készült, minden pontra kidolgozva. Ember tervez, Isten végez. Nálunk inkább: ember tervez, államvasút elront.

Az oda út még úgy-ahogy ment, de a visszaút… nos, az már maga volt a „hazai kalandturizmus”. Megbántam, hogy visszautasítottam azt a hamburgert: az éhség kegyetlenebb, mint bármely késés.

A kényelmesebb vonatról lemaradtam, maradt a békebeli kocsi, ami ugyan nosztalgikus, csak éppen olyan szaga van, mint egy pályaudvari vécének, ahol a takarító 1978 óta szabadságon van. Aztán jött Ferihegy2 jelenet: nyaralásból hazatérő tömegek, bőröndhegyek, mindenki izzadt, fáradt. Mi persze kaptunk egy-egy nedves törlőkendőt az ülésre, mintha attól szebb lenne a világ. Legfeljebb szuvenírnek jó, vagy ha valaki nagyon hiányolná a vécéöblítő illatát a ruhájáról. Én például kaptam belőle bőven: a nadrágom emlékül hazahozta.

            A kalauzok aztán kedvesen közölték: mindenki szálljon le, busz visz tovább. A busz persze sehol. Vártunk. Nyugodtan, civilizáltan, morgolódás nélkül. Mint akiket épp most felejtettek ott. Aztán jött az újabb utasítás: tessék szépen visszaszállni a vonatra. Na, ott kezdtem igazán sajnálni a hamburgert. A törlőkendőkkel törölgettük magunkat, amitől már nemcsak izzadtak voltunk, hanem finoman szólva is vécéillatosak.

Közben üzenet Koppenhágából: „Landed.” Válaszoltam: „Én még úton.” Mire jött a visszakérdés: „Nem gyalog?”

            A vonat végül elindult, hogy újabb és újabb megállásokkal szórakoztasson bennünket. És mi? Szépen hallgattunk, mert nálunk így illik: tűrni, hogy a hatalom packázik. A vasutasokat senki nem hibáztatta, tudtuk, hogy ők vért izzadnak, hogy menteni próbálják a menthetetlent. De a hatalmi gőg mindig megtalálja a kibúvót: aki panaszkodik, az nyafog, aki elégedetlen, az a hibás. Ha szóvá tennénk, jönne a szokásos arrogáns, cinikus válasz: „Minden rendben van, csak maguk képzelődnek.”

Persze, bocsánatot kérni soha senki nem fog. Ahhoz ugyanis nem elég hatalmat birtokolni – ahhoz kultúra is kellene.