Van az a ritka bizalom, amikor valakiben csukott szemmel is hinni lehet. Ilyenkor születnek meg a gondolatok. Lassan, nesztelenül világra jönnek, és csendben üldögélnek a monitor fehér lapján. Apró, bölcs mondatok, feketén a fehéren. Micsoda öröm megszülni őket, formálni, ízlelgetni, amíg éppoly igazak nem lesznek, mint amilyennek szántam őket!

És ott van ez a különös szó: jóreménység. Milyen súlya van, ha kimondom! Nem földrajzi név számomra, hanem mély, belső bizakodás. Egyfajta hozzáállás: élni a reményben, a jónak hitt szándék szerint. Kóstolgasd csak — benne van a hit, a bizalom, a belső derű.

Írás közben fel-felpillantok a képernyő fölött, és látok egy szimbólumot. A továbblépés, az átemelkedés jelét. Olykor úgy érzem, csak sodródok, teszem, amit tenni kell. És sokszor csak később derül ki, miért is épp azt az utat választottam. Egyedül élek, s ha megéhezem, azt eszem, amit megkívánok. Nem babonás kívánósság ez — sokkal inkább a testem finom jelzése. A hiányzó anyagok, vitaminok halkan szólnak hozzám. Talán más területeken is így működik az ösztön — hív, jelez, súg.

Mostanában tudatosan keresem a csendes órákat. A tartalmas, egyszemélyes énidőt. Jól esik. Megnyugtat. Bár még nem értem pontosan, miért van most ennyire szükségem rá — de érzem, hogy kell.

A szabadsághoz el kell engedni a félelmet. A magánytól való szorongást. Ki kell lépni a társfüggőségből, meg kell találni az önálló létezés békéjét. A lelkemnek révbe kell érnie. Ha nem vagyok hajlandó szembenézni a valósággal, az élet majd szembefordít vele. Teljesebb életre vágyom, mint amit az elődeim éltek. Ez változást kíván.

Vannak nehezen felismerhető tulajdonságaink. Nekem talán a birtoklási vágy ilyen. Szépen be tudom csomagolni: segíteni akarok, megmenteni másokat. Pedig tudom, nem lehet senkit megmenteni, csak önmagát. És a törött szárnyú madarat sem lehet örökké dédelgetni — ha valóban szeretem, el kell engednem. A szabadságát nem vehetem el.

Mindenkinek szüksége van a jóreménységre. Egy gondolati szigetre, ahol új irányt vehet az élete. Fordulópontokra, amelyek olykor fájdalmasak, mégis tanítanak. Az alázat nem gyengeség — bölcsesség. Amikor nem egy váratlan ütés visz tovább, hanem a belső érés, sokkal nehezebb az út. Olyankor nekünk kell segítenünk saját magunknak.

Sokszor ragaszkodunk jelentéktelen dolgokhoz, miközben nem értékeljük eléggé a valóban fontosakat. Csak idővel jövünk rá, mi pótolható és mi nem. Ehhez csend kell, türelem, és mély befelé figyelés.

Megéri. Mert ami ebből születik, az nem csupán válasz — hanem egy új szint az életünkben.