Szokásos reggeli rutin. Ahogy máskor is. Nagyon kellemes, mert üdítő a kora reggeli levegő. Jól érzem magam. Jól érzem a világom. Fejemben repkedő kis gondolatok a mai napról. Egy vidám és szép napról.

Aztán elém jön egy kép. Megdöbbentő és durva. Nem a kép. hanem amit jelent. Fura az emberi lélek. Milyen mélyen megragadnak benne érzések. Annyira felzaklat, hogy alig tudok eligazodni a billentyűzeten. Csak törlöm a sok pirossal aláhúzott sort. Bárcsak ott belül is ilyen egyszerű lenne a takarítás!

A képen egy szorongó nő a kanapén. Mint én évekig. A semmiben kuporogva és rettegve a félelemtől. Mitől? Sosem tudtam megfogalmazni. Beszorulva a tudatom kegyetlen börtönébe. Sok év elmúltával is összeszorul a gyomrom az akkori érzéstől. Egy a képernyőn futó kép és már jön a hideg víz a bőrömön és a reszketés.

Ha nem a saját életed éled, ilyen is lehet! Csak jól akarsz cselekedni, de nem a tiéd. Erre reagál a tested és a tudatod. Sok görcsös óra után egyszer felkeltem és elindultam. Rájöttem, hogy senki sem emel fel. Vagy felállok, vagy ott ragadok örökre. Felálltam. Igaz reszkető inakkal, de elindultam.

Ez a régi emlék nem véletlen. Tegnap hosszan beszélgettem valakivel, akit nagyon régen nem is láttam. Örültünk a találkozásnak és egymásnak. Jó volt az újra találkozás. Mindketten beszéltünk az életünkről. Mi változott, mi más ma már. Megbölcsültünk!

Amikor az előbb megláttam ezt a képet, az ő szavai jutottak eszembe. Az akkori rám úgy emlékezett, hogy egy öreg lélek lakott a fénytelen szemek mögött. Fura szavakat használt. Megfáradt, beletörődött. A tegnapi beszélgetésben pedig két vidám, lelkes és ragyogó nő társalgott. Mosolygó szemekkel és ragyogva ismertük meg egymás új életét.

Istenem, milyen szép is az élet! Jó reggelt új nap! Tünde, legyen szép napod!