Nézem a híreket, fórumokat, óriásplakátokat, és nem győzök csodálkozni: emberek földi halandókat öltöztetnek isteni díszbe. Olyan tulajdonságokat aggatnak rájuk, amelyekkel azok sosem rendelkeztek. Leborulnak eléjük – néha szó szerint. Vajon milyennek látják őket odabent? Miért csúsznak ki a józanész határai közül?

Gyerekkoromban a hittanórákon úgy képzeltem el Istent, ahogy a Sixtus-kápolna mennyezetén: idős férfiként, hosszú szakállal, bölcs tekintettel. Nem tudtam, ki az a Michelangelo, de éreztem, hogy ez az alak – akár egy jóságos nagypapa – védelmez.

Később láttam más arcokat is: szelíd szemű, hosszú hajú, már-már nőies vonású ifjúként. Volt, ahol Istent nem is személynek, hanem energiának, jelenlétnek, természetként érzékelték. Ő volt a szél, a fény, a tenger moraja, a napsugár az arcon – nem látható, de érezhető. Számomra azonban sosem volt női alak, még érzésben sem.

A gyermeki képzelet szerint lehet szigorú tanító, láthatatlan barát, belső hang, vagy épp tükrünk: egy emberi arc, aki ugyanúgy mosolyog vagy haragszik, mint mi. Sokan ilyennek hiszik. Mindenkinek megvan a maga Istene – akár hívő, akár nem.

De ma mintha sokan istent keresnének maguknak – bárkit, akit vakon követhetnek. Olyasvalakit, aki erőt sugároz, még ha rideg, önző és erkölcstelen is. A határozottság látszata sokszor elég. Egy erős kéz többet ér, mint egy jó szív?

A reflektorfény elvakít. Aki a csúcson van, arról hajlamosak vagyunk azt hinni: oda is tartozik. Kevésbé érdekel, hogyan jutott oda. A siker, a gazdagság, a hatalom – mind a “kiválasztottság” hamis fényében tündökölnek. És a tömeg könnyen hisz. Én nem akarok tömegember lenni.

Gyakran nem azt látjuk valakiben, aki valójában, hanem azt, aminek látni szeretnénk. Megmentőt, prófétát, atyát. A valóság eltörpül a vágy mellett. A rajongás sokszor csak az önbizalomhiány elegáns csomagolása. Voltak erről beszélgetéseim. Egyik barátom például nem tud rajongani – és milyen jól van így!

Talán a félelem szüli az isteneinket. A félelem, ami elnémítja a kritikát, és elfogadtatja a megadást. A tömegpszichózis ragályos – ha sokan mondják elégszer, végül elhisszük. Akkor is, ha valami bennünk mást súg. A nyájhoz tartozás vágya erősebb lehet a belső hangnál. De vajon felismerjük-e magunkat, amikor már mi is birkák vagyunk?

Sokszor azért választunk hamis isteneket, mert nem bírjuk elviselni a gondolatot, hogy nincs valódi. Inkább gyártunk helyetteseket, mint hogy csendben legyünk – és hallgassunk befelé. Pedig mennyire fontos a csend! A belső párbeszéd, amikor szembenézünk magunkkal, a valósággal.

A józan paraszti ész nem mítosz. Ha valami kenyérnek látszik, valószínűleg az is. Ha valaki tolvajnak, akkor talán tényleg az. A hideg jég hideg. A káosz nem lesz rend attól, hogy így nevezik. Fárasztó a látszatok világában élni.

A közérzetünket nem a plakátok határozzák meg. Hanem az, amit a bőrünkön érzünk. Belül. És ott kellene először rendet tenni.