Lehet olyat? Hogy az ember csak éli a világát, nap mint nap, mindenféle felhajtás nélkül? Teszem a dolgom – hol kisebb, hol nagyobb lépésekkel –, megélem az örömeimet, amik hol aprók, hol kicsit nagyobbak. Vagyok. Nincs fegyvercsörgés, nincs tűzijáték. És igen: lehet ilyet. Hiszen így vagyok. Így lettem. Így leszek. Derűs, szép napok sorában.

Mégis, néhány reggeli olvasmány most elgondolkodtatott.

Az egyik írás nosztalgiázott, egy kicsit keserédesen. A másik a jelenkor „létélményét” reklámozta – követőszámokkal, eladhatósági mutatókkal. Két világ, két nézőpont.

Nosztalgia? Nekem nem sok jutott belőle. Kevés olyan szakasza van a korai ifjúságomnak, amire boldog derűvel emlékezhetnék. Mégis, tetszett valami abban az írásban: az ünnepek egyszerűsége. Nem volt minden sarkon reklám, nem fújtuk fel őket annyira, mint ma. Talán nem is véletlen, hogy magam is néha elcsúszok a köszöntésekkel. Nem szoktam hozzá. Nálunk legfeljebb az iskolai ünnepségek számítottak. A többi? Néha kicsit kapkodós pótlás.

A gyereknap most mélyebben érintett meg. Színes, zajos rendezvények voltak a hétvégén, és jó volt ott lenni egy kisgyerekkel. De a forgatag után maradt bennem valami szúrós. Mert hiába az ünnep, úgy érzem, a gyermek ma nem igazán érték. Sőt – ha szülő vagy, hátrányban vagy. A munkaerőpiacon biztosan. A társadalom mintha nem becsülné azokat, akik gyereket nevelnek. Pedagógusnap közeledtével olyan kommenteket olvastam, hogy a vér is megfagyott bennem. És akkor még nem is beszéltünk a gyereknevelés anyagi terheiről. Bele se menjünk.

A másik téma a „sztárság”. A ma sikerei – amik gyakran inkább csak felkapott dolgok, mint valódi értékek. A követőszám lett az új mérce. Ha valaki közel kerül egy „tűzhöz”, máris az egyetlen létezővé válik. Más nem is kell. Ők vannak – és minden más már csak gyenge másolat. Pedig nem így van. Személyes tapasztalatból tudom: rengeteg kiváló ember dolgozik csendben, alkot eredetien, próbálkozik tisztességgel. Csak nem trendi. A média meg mintha elhitte volna: ami nem eladható, az értéktelen. És ezzel saját magát silányítja el – mert lassan már hiteles sem marad.

Én nem nosztalgiázom. Élem a mát. És közben örülök, hogy olyan sok különleges, színes, egyedi emberrel találkozom – nap mint nap. Olyanokkal, akik nem harsányak, nem reklámozzák magukat, mégis teszik a dolgukat. Építenek, szépítenek. Haladnak. Csendben.

A szürkén csillogó kisebbség mögött ott ragyog a színes, csendes többség.