Szeptember elsején nem tudok úgy felébredni, hogy ne gondoljak az iskolába induló gyerekekre.

Hiába nem nekem szól már a csengő, hiába nem kell sietnem, névsort néznem, füzeteket rendezgetnem, valami bennem ezen a reggelen még mindig tanító néni.

Ma mégis inkább a magam múltjára gondolok. Azokra a gyerekekre, akik negyvenhárom év alatt velem együtt koptatták a tantermeket. Mennyi arc, mennyi maszatos kéz, elharapott ceruza, sírás, nevetés, buksi, amit megsimogattam. Gyerekek, akik egyszer csak felnőttek, én pedig észre sem vettem, milyen messzire vitte őket az élet.

Az írásaim egyik otthona ma már az internet. Szeptember elsején ott érkezett hozzám egy apró jel a múltból.

Egy piros szívecske.

Egy régi tanítványomtól.

Meglepően jólesett. Megköszöntem, aztán kisvártatva megjelent a monitoron:

– Szia!

És beszélgetni kezdtünk.

Semmi világrengető nem történt. Néhány mondat csupán két ember között, akik valamikor egészen más szerepben ismerték egymást. Ő kisdiák volt, én tanító néni. Most pedig két felnőtt beszélgetett egy szeptemberi napon.

Nehéz napjaim vannak. Sok a stressz, a kellemetlen esemény, és néha azok az emberek is megsebeznek, akiktől éppen nem várnánk. Ilyenkor hiába mondogatom magamnak, hogy az élet nem problémákat görget elénk, csak megoldandó feladatokat. Van, amikor a bölcsesség kevés. A csalódás attól még csalódás.

Aztán érkezik egy szívecske.

Nevetségesen kicsi dolog.

Mégis szebb lesz tőle a világ.

Talán ezért gondolom ma is, hogy tanítónak lenni a világ egyik legjobb dolga. Az ember éveken át ad valamit magából, aztán elengedi a gyerekeket, és fogalma sincs, mi maradt meg belőle bennük.

Évtizedek múlva pedig egyszer csak felbukkan valamelyik hajdani kisdiák.

Nem hoz virágot. Nem mond nagy szavakat.

Csak küld a tanító nénijének egy piros szívecskét.

Éppen azon a napon, amikor szüksége van rá.

És egyszer csak nem tudom, ki tanított kit.