Igyekeztem tartani a tempót, kiszámítottam az időt. Cserepes virág, vágott virág, mécsesek, gyufa, minden, ami kell, már nálam voltak. Feltartott a közlekedési lámpa piros fénye, a megállóban már ott állt a villamos. Melyik lehet? Az enyém, ami a temetőig visz? Átértem és megtorpantam, erre kell felszállnom? A villamos várt rám, de nem szálltam fel, hát elindult. Szóval, az volt az enyém, a lehetőségem, de a tétovázás elég volt, hogy elmenjen. Szerencsés egy ilyen lehetőség, mert fél óra múlva jön a következő! Nem úgy az életben! A lehetőség tovább megy, és nem várakozik, ameddig tehetetlenkedünk.
A tenni akarás kevés a boldogsághoz! Nem akarok, hanem teszek, teszem a dolgom, amiben hiszek. Az élet egyszeri, egyedi, és megismételhetetlen. Vétek elpazarolni azért, mert félek valamitől, nehéznek találom, gyáva vagyok valamihez. Sokat vártam, elmentek villamosok, buszok, vonatok, mindenféle járművek, mire rájöttem mit kell tennem.
A legtöbben megtisztelnek a véleményükkel, bármi legyen is az. Nem veszem félvállról akkor sem, ha az kéretlen tanács, esetleg tapintatlanul durva. Átmosom a fejemben, letisztítom az emberi gyarlóságból fakadó érzésektől, hasznosítom egy részét. De el nem tántorít a magam valóságától! Nem fogok a küszöb alatt bújni szobáról, szobára, attól félve, hogy megszólnak. Hisz, úgy is megszólnak! Akiknek az életük értelme, hogy a másikon csámcsogjanak, azoknak minden mindegy, ugyan úgy nyelvükre vesznek mindenért, és annak az ellenkezőjéért is. Butaság lenne iránymutatást látni a külvilág visszajelzésében.
Egy barátom túl gyakran beszél nekem az irigységről. Vitatom a véleményét, hogy az emberek alapból irigyek, és mindenki az lenne. Ő úgy gondolja, a szomszédok, a rokonok, munkatársak, bárki érzi ezt, ha neki valami nincs meg. Elkívánja a másét. Ez szerintem, erős túlzás, de van benne valami, újabban magam is tapasztalom. Érteni, és értelmezni nem tudom, akkor sem, ha egyértelmű. Az én cipőm, hogyan lenne jó másra? Felhúzná? A boldogságom is, vagy bő, vagy szűk lenne rá bizonyosan. De elkívánja!
Ahányan vagyunk, annyi félék, és ez nagyon csodálatos! Ha neked úgy jó, akkor tisztelem, a tiéd. Ha nekem így a jó, ez az utam, tiszteld, és ne rágódj rajtam! Elférünk itt mind a magunk útján, elfogadva a sokféle valóságot!