Végigjártuk az utat, nem egy naiv ember áll itt, aki azt mondja: „régen minden jobb volt”. Épp ellenkezőleg. Olyanok vagyunk, akik végigjárták az utat. Megtanultuk a határokat, felismertük a manipulációt, elengedtünk embereket, megtanultunk nemet mondani. Nem visszafelé vágyakozunk.

Csak közben megmutatta magát a mellékhatás.

Hogy ha túl jól sikerül minden falat felépíteni, akkor néha már az sem jut be, akit szeretettel fogadnánk.

Nem a pszichológia ellen beszélek, hanem annak az árnyékáról. Arról, amiről kevesebbet beszélünk: hogy a gyógyulás végső célja nem az, hogy tökéletesen önálló szigetekké váljunk, hanem hogy képesek legyünk kapcsolódni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat.

Az én és a te elég?

Mert erre nincs tankönyvi válasz.

Van, akinek igen. Van, akinek nem.

De az biztos, hogy az emberi élet legszebb dolgai — szerelem, barátság, család, alkotóközösség, sőt néha még egy jó beszélgetés is — valahol mindig a „mi” területén történnek.

Nem egy hajnali diagnózist osztogatok, hanem annak az embernek a bölcsességét, aki megérkezett, tanult, és rájött, hogy nem elég önmagam érteni, hanem a másokhoz vezető utat is.

Az pedig már nem betegség. Az inkább költészet. ❤

A mi helye

Meghúzod a határaid,
kezeled a napi csatáid,
éled csakis a magadét,
pontosan tudod a helyed.

Mint egy jó pszichomókus,
elemezel,
kezelgetel.

Derűs vagy és életvidám,
naponta szeded a vidám,
lelked óvó pirulád.

Szeretsz és szeretnek.
Vajon ők mit szednek,
mitől ilyen rendezettek,
kezeltek?

Már tudjuk, hol kezdődünk,
és hol érünk véget.
Tiszteljük egymás terét,
őrizzük a békét.

De ha mind a határaink
mögött maradunk,
mikor találkozunk?

Az én és a te elég?
Jelent még valamit a mi,
vagy mese lett rég?