
Van bennem jó adag feminizmus, de ebben a kérdésben egészen másról van szó. Tulajdonképpen külön kellett volna írnom: kék harisnya. Csak valahogyan nem bírtam kihagyni a lehetőséget…
Itt a harisnyaszezon, és mint évek óta mindig, újra előkerül a színes harisnyák problémája. Engem ugyanis ellenállhatatlanul vonzanak, hiába próbálnak sokan lebeszélni róluk.
Mert infantilis. Lányoknak való. Előnytelen. Kihívó. És különben sem divatos.
Én pedig minden szezont azzal kezdek, hogy színes harisnyák után kutatok az üzletekben. A címben szereplő darabot három napja sikerült beszereznem, és alig vártam, hogy felhúzhassam.
Farmerruha, denimkék harisnya, kék cipő. Ugye, milyen cuki ötlet?
Fogalmam sincs, hogyan értékelné az összeállítást egy stílustanácsadó. Lehet, hogy rosszallóan csóválná a fejét. Lehet. Engem mindenesetre megvadított a lehetőség.
A sok ellenvélemény azonban elgondolkodtatott. Honnan eredhet bennem ez a különös vonzalom? Miért ragaszkodom ennyire valamihez, amit mások folyton kifogásolnak?
Aztán egyszer csak előbukkant egy nagyon régi kép.
Kamaszkorom kollégiumi nevelője, Rózsa néni.
Azokban az években alig volt egy-két valamirevaló ruhám, ezért áhítattal figyeltem az ízlésesen öltözködő embereket. Rózsa néni szigorú arcú, meghatározhatatlan korú hölgy volt. Emlékeimben mindig rakott szoknyában, fehér harisnyában és gondosan vasalt, fehér blúzban jelenik meg.
Volt az öltözködésében valami finom, diszkrét elegancia. Semmi hivalkodás, semmi különlegesség. Csak a ruhadarabok tökéletes összhangja.
Pedig Rózsa néni már akkor sem számított divatosnak. Inkább maradinak tartották. Engem azonban lenyűgözött az a gondosság, amellyel összeválogatta a ruháit.
Nem a drága holmikat irigyeltem tőle. Nem is akartam úgy öltözni, mint ő. Egyszerűen tetszett, amit láttam. A szegényes ruhatáramból hiányzó harmóniát fedeztem fel benne.
Nem tudom, sejtette-e valaha, hogy azzal a bizonyos fehér harisnyával milyen mély nyomot hagyott bennem.
Talán innen ered a harisnyamániám. Talán minden ősszel azt a régi, fehér harisnyát keresem, csak közben eltelt jó néhány évtized, és én már nem fehéret szeretnék.
Hanem kéket. Meg bordót, zöldet, lilát. Amilyet éppen megkívánok.
És most, ahogy a tükör előtt forgolódom a denimkék harisnyámban, egyszer csak rájövök valamire.
Rózsa nénit maradinak tartották. Engem infantilisnek. Neki a divat után kellett volna szaladnia, nekem meg az életkoromhoz illene igazodnom.
Úgy látszik, egy harisnyával mindig van valami baj.
Pedig milyen egyszerű lenne! Az ember felhúzza, belenéz a tükörbe, és ha tetszik neki, elindul benne.
Én legalábbis így teszek.
Elvégre kékharisnya vagyok.
A saját lábamon járok.