Napok óta ezen gondolkozom. Mit jelent az, hogy valakinek tartása van?
Találkoztam valakivel, aki fiatal lányként ismert. Gyerekkorunkban sok időt töltöttünk együtt, felnőttként már csak ritkán találkoztunk. Beszélgettünk a régi időkről, és egyszer csak mondott valamit, ami meglepett.
– Neked már akkor is volt tartásod.
Azóta próbálom megérteni ezt a mondatot.
Én ugyanis egészen másként emlékszem arra a lányra. Rém sovány volt, viseltes ruhákban járt, és azokban az években nagyon elveszettnek érezte magát. Tele bizonytalansággal, félelemmel, kisebbrendűségi érzéssel. Ha valaki, akkor megkérdezi tőlem, mi jellemez engem, aligha jutott volna eszembe a tartás.
De mit is jelent a tartás?
Valami belső egyenességet? Azt, hogy az ember nem alázkodik meg azért, hogy befogadják? Hogy vannak dolgok, amelyekből nem enged. Nem simul bele mindenáron a társaságba. Van saját véleménye, és akkor is megőriz valamit önmagából, amikor éppen nagyon kevés oka van magabiztosnak lenni.
Talán egyfajta méltóság.
Hogy nem mutatom meg mindenkinek, mennyire fáj, mennyire félek, mennyire elveszett vagyok.
Különös belegondolni: ő akkor ismert engem. Nem a mostani énemből következtet vissza arra a kamaszra, hanem emlékszik rá.
Én arra emlékszem, milyen volt annaka lánynak lenni.
Ő arra emlékszik, milyen volt találkozni vele.
És a kettő nagyon nem ugyanaz.
Mi belülről ismerjük minden félelmünket. Tudjuk, mikor remeg a lábunk, mikor érezzük magunkat csúnyának, ügyetlennek, kevésnek. Ismerjük az összes titkos szégyenünket és bizonytalanságunkat. A másik ember mindebből talán semmit sem lát. Ő csak azt a lányt látja, aki belép az ajtón, megszólal, dönt, nemet mond, nevet, vagy éppen egyenes háttal hallgat.
Milyen jó lenne, ha a fiatalkori énünk néha megtudhatná, milyennek látja őt a környezete.
Talán kevesebb sérüléssel nőnénk fel.
Vagy legalább egyszer valaki odaléphetne ahhoz a rém sovány, viseltes ruhájú, elveszett kamaszlányhoz, és azt mondhatná neki:
– Te most még nem tudod, de van benned valami, amit az élet sem tudott elvenni.
Tartásod van.