Némelyek nem autót vásárolnak, hanem tömegközlekedési eszközzé alakulnak. Ők azok, akiket megkérni sem kell. Elég rájuk nézni. Ugranak és teszik a dolgukat, mert jónak lenni jó. Ők azok, akiket a sors egy láthatatlan fogasra akasztott, hogy szükség esetén bárki leakaszthassa őket. Valakinek, mindig kell egy beugró fuvarozni, falazni, szerelni, felemelni és lepakolni.

A kérést még ki sem mondják, ő már nyitja az autó ajtaját.
Ha kell, költöztet.
Ha kell, partira visz.
Ha kell, kutyát, macskát, nagymamát, cserepes muskátlit szállít. Nem számolja sem az idejét, sem a költségeit, és egy tányér ételért őszintén hálás. Nem mintha másképpen éhes maradna! De figyelmet kapott, bevonták egy intim családi közegbe.

A Holdra egyelőre nem vállal fuvart, de szerintem csak azért, mert nincs megfelelő autópálya.

Gyanítom, hogy nem az üzemanyagot fogyasztja a legnagyobb mennyiségben. Hanem az idejét. Abból ad a legtöbbet. Néha annyit, hogy estére már alig marad belőle saját használatra.

Egyszer megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezek a fuvarok többnyire egyirányú utak. Az utasok célba érnek, kiszállnak, integetnek, ő pedig egyedül indul haza. A magyarázatom azonban valahol félúton defektet kapott. A féltésem szemrehányásnak hangzott, az aggodalmam pedig hálátlanságnak.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy egyszer én is beállok az út szélére, felemelem a kezem, és megkérdezem:

– Elnézést, a saját életébe tetszik még járatot indítani?

Mert attól tartok, az utóbbi időben arra ritkultak a menetek.

Pedig arra én is szívesen váltanék jegyet.