Gyerekkorunkból nem minden emlék marad velünk. Sok elkopik, elhalványul, mások pedig úgy simulnak bele az életünkbe, hogy észre sem vesszük, mikor váltak részünkké. Nekem a Juliskával töltött nyarak ilyenek.

Kislányként még Juliska volt, később Juli lett, az unokatestvérem. Sok vakációt töltöttünk együtt a szülei falusi házában. A nagy kert akkoriban maga volt a paradicsom. Paradicsomot, paprikát, gyümölcsöt termett, nekünk pedig játékot, kalandot és titkokat.

Keresztanyám, Juli édesanyja reggelente kiosztotta a feladatokat. Zöldséget és gyümölcsöt szedtünk, vizet hordtunk, elszaladtunk a Piri boltba, és segítettünk az ebéd körüli teendőkben. Mire végeztünk, előttünk állt az egész nap. Babáztunk, suttogva osztottuk meg egymással a legfontosabbnak hitt titkainkat, és biztosak voltunk benne, hogy így marad minden örökre.

Persze nem maradt.

Felnőttünk, ritkábbak lettek a találkozások, de a közös nyarak emléke megőrizte a helyét bennem. Juli pedig túl korán ment el. Amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, a fiai úgy döntöttek, hogy hamvaiból jusson a szülőfalujába, a családi házhoz is.

Ott, a kertben ültettünk egy cseresznyefát.

A kis fa azóta megerősödött. Tavasszal gazdagon virágzott, most pedig meghozta első terméseit. Pirosló, húsos, mézédes szemek csüngenek az ágain.

Néztem a fát, és közben a régi nyarak jutottak eszembe. A kert, a Piri bolt, a közös játékok, Juli nevetése. Furcsa dolog az emlékezés. Egy ember elmegy, mégis marad utána valami, ami tovább növekszik, virágot bont, termést érlel.

Ezért lett számomra több egy gyümölcsfánál.

Ez a mi cseresznyefánk.