Ma egy kép jött velem szembe először és ebből születtek a reggeli gondolataim. A farkas és a bárány. Az emberi kapcsolatok hálójában. Néha a csapdájában. Néha fenn és néha lenn. Néha gyönyörben és néha bánatban.

Bizony, néha szinte beledőlök a saját kardomba. Amennyire szeretem a függetlenséget és az egyedüllétet, annyira fontosak számomra a kapcsolataim! Az ember, társas lény. Minden szinten. Minden korban és időben. Akkor is, amikor nem vagyok teljesen a helyzetem magaslatán. Ilyenkor aztán ártok is, nem csak építek. Persze nem tudatosan, csak éppen óvatlanságból. Csak egyszerűen halandó lelkem keresi az utat.

Egyedül, a hosszú estéken, aztán kicsit összekuszálódhatnak ezek a fonalak. Lehet, hogy csak túl sokat várok a gyengétől. Lehet, hogy csak túl sokat adnék az erősnek. Lehet, hogy csak elnéztem egy érzést. Lehet, hogy megbotlottam a saját lábamban. Lehet. Nem baj, megbocsátok magamnak. Halandó kicsi lelkemnek. Törékeny szívemnek.

Aztán jön a reggel. A maga fenséges megállíthatatlanságával. A Nap csak jön, nincs megállás. Tiszta, szép sugaraival elmossa a sötét gondolatokat. Felszárítja a könnyeket. Kioldja a görcsöket. Mosolyt csal a szemünkbe. Tudod, olyan fránya ráncosító mosolyocskákat!

Muszáj nekem mindig mindent kézben tartani? Muszáj mindig okosnak és jónak lenni? Állandóan irányítani az életem? Irányítani? Irányítani az irányíthatatlant? Mi van, ha csak hagyom, hogy csörgedezzen a medrében? Hagyom, hogy menjen minden a maga útján. Sodorjon kicsit ez a szép nap! Elengedek kicsit minden fonalat. Élvezem a nem várt örömöket és a véletlen mosolyokat.

Az átmenet ideje rólunk szól! Nem mindig a másokért cselekvésről. Toporgó lelkem is megérdemel egy kis várakozást! Élvezzük a sodrást, a sodródást! Lazuljunk egy kicsit! Ne érkezzünk úgy az új elé, hogy már csak a porhüvelyünk zörgeti a szél. Adjunk magunknak időt és teret a feltöltődéshez!