Néha nagyon felfordul a világ. Személyes terekre gondolok, és nem valami nagy társadalmi, vagy politikai eseményekre. Azok valóban túlléptek a normalitás határain, de ez az írás nem azokról szól. Egyszerű emberi dolgokról elmélkedem most.

            Mintha a régi erkölcsök teljesen elvesztek volna, és helyettük csak légüres térben lebegne az ember. Nem tudom hova tenni, hiába igyekszem okokat, indokokat keresni! Tudom, mindenki más, és ezek sem jellemzőek mindenkire, de ez nem kisebbíti számomra a megdöbbenést. Ha a személyes teremben történik, nem hunyhatok szemet, nem is tudnék, annyira közel van.

            Napok óta rág belül az értetlenség, hogyan lehetnek ilyen mély eltorzulások. Kívülről a legnagyobb csapás ezekben, hogy elveszítek embereket, megváltozik, szempillantás alatt a tiszteletreméltósága gyalázattá válik. Hirtelen nem annak látom, kinek eddig. Óriások lesznek törpévé, mások pedig gyámoltalanokból hőssé változnak. Alapvető értékek omlottak össze, amiben veszélyt érzek.

            Gyermekek cserélnek pozíciót, szülőként teszik a dolgokat, minden egészséges indok nélkül. Nem támaszt találnak a túlélőben, hanem kapnak egy hisztérikus kizsákmányolót. Szülő vagyok magam is, ezért aztán totális értetlenséggel bámulok, hogy mit teszel te? Hová lett belőled a véred? Miért semmized ki az utódaidat?

            Az élethossznak megvannak a maga lépései. A fejemben egyértelműek a határok. Ideje van az elengedésnek mindkét irányból. Vagyis elválasztom az anyatejes babámat, megtanítom önállóan táplálkozni. De, ugye, nem ötven éves korában! Amikor már sok a szülő nyakán és hirtelen kilökné a fészekből, mert elfogyott az ereje. Igaz, eddig meg mindent megtett ellene, nyesegette a szárnyait, hogy maga mellett tartsa. Nem értem ezt sem!

            Nem magát a családot, a házastársi kapcsolatot tartom hibásnak. Szerintem, teljesen mindegy, van papír, vagy nincs. A szerepek torzulása jutott végleges pontra! Vitatkozzatok velem, ha tévedek! Eltemetem a házastársamat elhunytakor, és nem várom el, hogy mások tegyék helyettem! Sőt, teljesítem a végakaratát, nem kutatok kibúvók után, hogy növeljem mások gyászát, csak piszkos anyagiak miatt.

            Egészséges érzelmi indokai annak sincsenek, hogy magam mellé láncolom a felnőtt korú lányomat, vagy fiamat, és vele helyettesítem a hiányzó társam. Természetes a gyermek érzelmi kötődése a szülőhöz, nem nehéz zsarolni és kihasználni ezt. Milyen szeretet az, ami megfosztja a másikat a teljes és egészséges élettől?

            Nem tudom, mi fogja ezeket a torzulásokat kimozdítani, de ideje lenne már a változásnak!