Felvettem a jól látó szemüvegem. Amelyikkel a legjobban látok. Meg előkerestem azt a tükröt, amelyik nagyít, hogy megvizsgáljak egy kis sérülést. Ó, nem is komoly, kár volt az alaposság! De, ha már itt van és az orrom is majdnem érinti az üveget, hát szánok időt egy kis vizsgálatra.

Nem a kedvenceim a ráncaim. Van most ebben egy kis önkínzás, de eszembe jutott, hogy ezek az én történeteim! Minden egyes vonal egy kaland az életemből. A bőröm öregedéséből fakadók elmesélik, hogy az éveim száma mennyi. A vízhiányból keletkezettek elmondják, a testem állapota milyen. A mimikai ráncaim beszélnek a megélt történeteimről. Érdekes és bensőséges pillanat ez a hatalmas arc, bőr, a maga barázdáival, így kinagyítva a fényes üvegen.

A szemem vonzza leginkább a tekintetem. Látom a sok hunyorgást a napon. Amikor a délutánokon a gyerekeim néztem, amíg az udvaron játszottak. A vakító sugarakban összehúzott szemmel figyeltem a vidám játékot és igyekeztem minden egyes pillanatot nagyon látni, lefényképezni és megőrizni. Hogy soha el ne felejtsem. Hunyorogtam a napon, amikor a partról néztem a Dunán berregő motorcsónakokat alkonyat előtt hazatérni a vízen ragyogó lemenő napsugarakban. Mint a tengeren is hányszor figyeltem a táncoló fényeket a víz tetején. Sokat hunyorogtam.
Aztán a nevető ráncaim sokasága, a sok nevetés az évek alatt. Vidám kacagás otthon, a munkában, a barátokkal, társaságban, vagy csak úgy egyedül, mert nagyon jót tudok derülni önmagamon is. Az önirónia nagyon fontos dolog a kiegyensúlyozott életben! Emlékszem, amikor telefonon beszéltem egy baráttal, közben a konyhakövön ültem, és annyira kacagtam, hogy attól féltem, bepisilek. A jó kis beszélgetések társaságban, mikor már a könnyünk hull a vidámságtól és keletkeznek a szemem sarkában azok a felfelé kunkorodó vékony szálak. Sokat nevettem. Ők az életörömöm jelei rajtam. Nevetek még mindig rengeteget, amikor a gyerekes napokon pizsipartit játszunk, vagy csak élvezem a közösen töltött időt, a kisgyerek nyakamat ölelő karjait.
A szemöldökök közötti két függőleges vonal nem túl erős. Ők az intenzív koncentrálás jelei. Az éjszakai füzetjavítások, amikor alig láttam már a hibákat, és néha a tanítványok vették észre a kihagyott bűnöket. Nekem még itt van egy, látod? Nem vetted észre! Milyen büszke is az a kisiskolás, aki megmutathatja a kihagyott helyesírási hibáját nekem! Természetesen ettől nem adtam rosszabb jegyet, jutalmazni kell az őszinteséget! De, jaj, koncentráltam annyi mindenre! A konyhapénz beosztására, az üzleti tervekre, de az orvosi leletekre és vizsgálatokra is. Koncentráltam számtalan komoly és mélyenszántó beszélgetésben, megbeszélésen és vitákban is. Sokat koncentráltam.
A szám. Nem lelem a szigorúság ráncait. Nem voltam és vagyok elég szigorú? Talán. Nem bánom a hiányukat. Maradnak így is még a belső feszültségről és lelki problémákról árulkodók. Az összetört lelkem jelei az élet nagy akadályai alatt. Amikor megtörtem, összetörtem, beleszakadtam, belehaltam, belefáradtam. Ők is sokan vannak, mint a nevető ráncok. Néha csak eltátom a szám, hogy ne lássam őket, és ne emlékeztessenek azokra a kegyetlen akadályokra, melyek voltak az utamon.
A homlokom vízszintes vonalai jelzik az érdeklődő természetem. Jelentik, hogy mindig érdekeltek a világ dolgai, főleg a világom dolgai. Alapos és körültekintő terveim, céljaim, feladataim vésték őket olyan határozottan oda. Sokat gondolkodtam, látjátok? Néha túl sokat, művésze vagyok a túlagyalásnak.
Bánjam őket? Nem teszem. Büszke vagyok rájuk! Egy részüket csak úgy örököltem, más részüket viszont az élet írta. Sokat írt rám a sors nevű vésnök! Van, miről meséljenek. Hála Istennek!