Nagyon kedvelem az evezést. Közösségben és a szabadban sportolunk. A vízen mindig jó a levegő. Nem esik nehezemre a megerőltető tevékenység, mert a sárkányhajóban sokan vagyunk, visz a többiek lendülete, ha elfáradok, és van egy különleges hangulata az egésznek. Élvezem a szezon végére megszerzett erőnlétem, és elégedetté tesz, hogy az egészségem megőrzéséért küzdök. Nem engedem el magam, nem hagyom a testem elgyengülni. Hasítok a strandon fürdőruhában, mert izmos a karom és vállam!

Amikor először ültem a hajóba, már akkor megfogott az egész. Nagyon igyekeztem megismerni a fogásokat, tartani a ritmust a többiekkel, jó csapatjátékos akartam lenni. Hisz, ez egy csapatjáték, mindenkinek egy ütemre kell mozogni, hogy jól tudjon a hajónk haladni.

A Tibi, az edző. Egy elszánt, vakmerő és bátor sportoló, aki a nyakába vette húsz szenior edzését. Minden elismerésem ezért a tettéért! Magam ezerszer is meggondolnék egy hasonlót! A mi korunkban már minden szó és utasítás sajátságos értelmet nyer. Nem kapunk a szívünkhöz egy kis dorgálástól, megettük a kenyerünk javát, tudunk mi már mindent magunktól. Sőt! Jobban tudunk mindent mindenkinél. Néha Tibinél is.

A mi edzőnk azonban nem egy félős. Mer szólni, utasítani, dorgálni, kiabálva ütemet adni. Az edzéseknek ez a része számomra a legjobb. Több évtizeden át tanítottam gyerekeket. Álltam előttük egy életen át, és most megfordult a helyzet. Én kerültem a többi szeniorral a másik oldalra. A Lucák, Bogik, Ádámok, és a többi gyerek oldalára. Ülök a helyemen és teszem, amit az edző mond.

Ha rám kiabál, hogy „fogd a lapátot lejjebb, a tolla felett!”, hát akkor gyorsan váltok a fogáson. Ha felemeli a hangját, hogy „ha a fél hajó tud ütemre húzni, akkor képes a másik fele is!”, hát akkor minden erőnkkel tesszük azt.

Szóval, a Tibi, az edzőnk, egy fogalom. Életünk és egészségünk őrzője és támogatója. Mozgalmas napjai végén, tenger feladata mellett, minden héten a hátára vesz bennünket és kitartóan kipréseli belőlünk azt, amiről nem is hittük, hogy még létezik.

Így a szezon végén azt gondolom, sűrű imák között reménykedjünk, hogy tavasszal újra számíthatunk rá, és nem hagy bennünket a sorsunkra!