Amikor becsengetett egy görög isten

A görög szobrászat egyik legnagyobb csodája az emberi test ábrázolása. A tökéletes arányok, a márvány keménysége, a bronz szilárdsága. A mozdulatlan alak, amely mégis élettel teli. A férfi, aki két lábbal áll a földön, dacol az élet viharaival, és akinek csillogó tekintete mögött harcos elme rejtőzik.

Az ilyen férfiakat többnyire múzeumokban lehet megcsodálni. Biztonságos távolságból.

Arra pedig végképp nem számít az ember, hogy egyszer csak becsenget hozzá egy példány.

De kezdjük az elején!

Voltál már úgy, hogy valakinek a szemébe nézve azt érezted, ezeket a szemeket ezer éve ismered? Hogy belemerülsz a tekintetébe, és egyszerre minden ismerős lesz? Mintha hosszú bolyongás után megérkeznél valahová.

Hazaértem.

Különös ajándéka a sorsnak, ha előbb ismered meg valakinek a lelkét, és csak később a testét. Amikor a külső már nem számít, mert az ember, akit a szavak mögött felfedeztél, mindenestül érdekel. Amikor nem az arcába szeretsz bele, hanem a gondolataiba, a mondataiba, a humorába, a hallgatásaiba. Abba, ahogyan a világot látja.

Velem valami ilyesmi történt.

Bevallom, vannak előítéleteim. Nem sok, de akad néhány makacs példány. Például a feltűnően szép emberekkel kapcsolatban. Nem gondolok róluk semmi rosszat, csupán nehezen hiszem el, hogy egy ilyen ember éppen engem találhatna érdekesnek. Hogy kedvelhetne, kereshetné a társaságomat, netán még tetszhetnék is neki.

Tudom, ostobaság. De hát kinek nincsenek saját gyártású ostobaságai?

Szerencsémre a modern technika ezúttal kijátszotta az előítéleteimet.

Hosszú hónapokon keresztül ismerkedtünk, személyes találkozás nélkül. Írtunk egymásnak. Sokat. Néha elképesztően sokat. Kérdeztünk és válaszoltunk, vitatkoztunk, nevettünk, olykor megsértődtünk. Aztán újra kérdeztünk.

Az írott beszélgetés különös műfaj. Nincs hangsúly, nincs arckifejezés, nem látod a másik szemöldökének mozdulását, és azt sem, hogy egy félmondat mögött mosoly bujkál-e vagy bosszúság. Egy rosszul értelmezett szóval egész kis vihart lehet kavarni.

Mi kavartunk is.

Olykor csak úgy kalapáltuk egymás után a mondatokat. A gondolatok szinte versenyt futottak az ujjainkkal. Nem volt idő szépen becsomagolni az érzéseket, nem lehetett minden mondatot gondosan megfésülni.

És éppen ettől vált izgalmassá.

Lassan kitárult előttem egy ember belső világa. Megismertem az indulatait, az érzékenységét, a humorát, a gondolkodását. Ő pedig megismerte az enyémet. Legalábbis azt a részét, amelyet szavakkal meg lehet mutatni.

Közben a külsejéről meglehetősen szerény beszámolókat kaptam.

Kövér. Nem csinos. Semmi különös.

A fényképei sem sokat segítettek. Olyan ügyesen álcázta magát, hogy akár egy titkosszolgálat is alkalmazhatta volna. Az ember látott valamit, de hogy pontosan mit, azt már a képzeletére bízták.

Én pedig elképzeltem.

Egy kissé duci, esetlen, talán mogorva, bizalmatlan férfit. Valami szürke egeret, férfikiadásban. Nem zavart. Addigra már szerettem a vele folytatott beszélgetéseket, vártam a mondatait, és egyre kevésbé érdekelt, milyen külső tartozik ehhez a különös belső világhoz.

Aztán eljött a nap.

Becsengetett.

Ajtót nyitottam.

És ott állt egy görög isten.

Nem képletesen. Legalábbis abban a pillanatban számomra egyáltalán nem képletesen.

Magas, erőteljes férfi, határozott vonásokkal, szép arcéllel, különös tekintettel. A márvány és a bronz minden szilárdságával, csak éppen lélegzett, mozdult, és ott állt az ajtómban.

Én meg valószínűleg bámultam.

Talán még a szám is nyitva maradt. Nem emlékszem. Az ember ilyen helyzetben nem feltétlenül ügyel a társasági érintkezés szabályaira.

Hónapokon keresztül készültem találkozni egy lélekkel, és egyszer csak kaptam hozzá egy görög szobrot is.

Később megkérdeztem, ő milyennek képzelt engem.

– Pont ilyennek.

Micsoda igazságtalanság!

Ő pontosan azt kapta, amire számított, én pedig ott álltam teljesen felkészületlenül.

Később azt is elmondta, hogy a szememen azonnal látta, mennyire tetszik nekem.

Hát persze! Az ember a száját még csak-csak fegyelmezi, de a szemének nemigen tud parancsolni.

És akkor történt valami más is.

Belenéztem a szemébe.

Abba a szempárba, amelyet addig sohasem láttam igazán, mégis ismerős volt. Mintha mindaz, amit hónapokon át a szavaiból megismertem, egyszerre alakot öltött volna.

Nem idegen állt előttem.

Hanem valaki, akit már régóta ismertem.

Hazaértem.

Persze a görög isteneknek is megvannak a maguk tulajdonságai. A szilárdság olykor makacsságot jelent, a határozottság hajthatatlanságot. Aki két lábbal áll a saját világában, nem feltétlenül szeret átlépni egy másikba. Van, aki csak egyetlen valóságot ismer igazán: a magáét.

De hát a márvány sem attól szép, hogy könnyen formálható.

A kapcsolataink többnyire elvárásokkal kezdődnek. Tetszenünk kell, megfelelnünk, bizonyítanunk. Igyekszünk a legjobb arcunkat mutatni, és közben gondosan elrejtjük a kevésbé mutatós részeinket.

Mi valahogy fordítva csináltuk.

Előbb megmutattuk a gondolatainkat, az indulatainkat, a gyengeségeinket. Előbb ismertük meg egymás nehezebben szerethető oldalát, és csak azután került sor a kézfogásra.

Nem volt szükség különösebb szerepjátékra. Nem akartam megváltoztatni, és nem éreztem, hogy nekem másnak kellene lennem. Elég volt létezni, beszélgetni, örülni annak, hogy a másik is létezik.

Milyen különös szabadság!

Az idő is másként telt. Nem számított, hány óra van, mennyi idő múlt el, vagy mennyi van még hátra. A beszélgetéseknek nem volt elejük és végük, csak folytatásuk.

Néha arra gondoltam, hogy vannak emberek, akik egy egész életet leélnek egymás mellett, mégsem jutnak el a másik lelkéig. Mi pedig úgy találtunk egymásra, hogy előbb a lelkünket engedtük közel, és csak később a testünket.

Nem tudom, melyik a helyes sorrend.

Talán nincs is ilyen.

Csak azt tudom, hogy egyszer valaki becsengetett az ajtómon, és a képzeletem minden előzetes munkáját egyetlen pillanat alatt romba döntötte.

Azóta másként nézek a görög szobrokra.

Mert a márványarcok mögött is lehetnek titkok, a szilárdnak látszó emberekben is lakhat bizonytalanság, és a legszebb tekintetben is megbújhat egy egész, ismeretlen világ.

De van egy szempár, amelybe belenézve nem az ismeretlent láttam.

Hanem valami nagyon régit, nagyon ismerőset.

Nem tudom, vajon a következő életemben is fogom látni ezeket a szemeket?