Távol az otthontól minden más. Más a környezet, más a megélés. Több a rácsodálkozás. A valóság színei élénkek, harsányak, szinte vakítanak – a telefonnal készült fotókon azonban tompák, elmosódottak, mintha vízbe mártották volna őket. Más a valóság, és más a kép, amit magunknak elteszünk emlékbe.

Más minden – de mindenkinek másként. Az érzelmek is eltérően alakulnak: amit valaki magával hozott, azt itt a sok inger vagy felerősíti, vagy elhalványítja. Érdekes látni, és még inkább átélni, ahogyan hatnak rám a külvilág érzelmi hullámai. Egyesek felszabadult örömöt, bizalmat sugároznak, és nyitottabbá válnak egymás felé. Másokban viszont felerősödik a düh, a harag, a bizalmatlanság. Amióta itt vagyok, sok apró érzelmi rezdülés ért – minden hullám egy kicsit más irányba sodor.

Más a társadalmi közeg, mások a kulturális alapok is. Otthon a háziállatok szorosan a gazdához tartoznak, itt azonban szabadabban élnek. Az utcák tele vannak cicákkal, néhol kutyákkal is. Gondozottak, egészségesek, de szabadon járnak-kelnek, akár az éttermekbe is betérnek. Honfitársaim szemében ez idegen, s előfordul, hogy elzavarják, sőt megrúgják a szerintük rossz helyen lévő cicát. Senki nem szól, az itt élők udvariasan félrenéznek. Pedig, kedves utazó: otthon te is hangoztatod, hogy aki hozzánk érkezik, fogadja el a mi szokásainkat. Akkor te miért nem teszed meg ugyanezt más országban?

Egy apró falusi vendéglőben telepedtünk le. Ápolt környezet, rusztikus hangulat, pazar panoráma. Éhesek nem voltunk, de a kisgyerek miatt rendeltünk, keveset, végül mindenki választott valamit. Bennünk bujkált a kétely: vajon mit szólnak majd a vendéglátók? Semmit. Kiszolgáltak, mintha a legkedvesebb vendégek volnánk, és minden, amit az asztalra tettek, kifogástalan volt – méltó bármely világvárosi étteremhez.

Honfitársakkal is összefutottunk. Érdekes a találkozás: tétova, magányos alak sétál a csoportban, láthatóan keres valakit, akivel válthatna pár szót. Nem akar egyedül asztalhoz ülni. Mégsem hívjuk, inkább elfordulunk. Magamban feltettem a kérdést: nem lehetnénk barátságosabbak? De amikor megpróbáltam, úgy éreztem, félreértelmezték a gesztusomat. Végül én maradtam zavarban.

Kilépve a komfortzónából megváltozik az élet, és mi magunk is változunk. Az otthonról hozott érzelmek letisztulnak, s amikor hazatérünk, valahogy más emberként lépünk be újra a megszokott világunkba.