Zaklatott életek szele csapkod. Ha valakivel bármilyen lelki közösséget vállalok, a sebe nekem is fáj. A lelki kapcsolat lehet rokoni, baráti, elég az is, ha csak egy ideig létezett.
Megrendültem.
Az utóbbi időben a közelemben csapkodnak ezek a gránátok és elérnek a szilánkok engem is.
A lelki békém fontosságára figyelmeztetnek! Mint hatalmas felkiáltójel, jelzik a számomra, őrizzem a magamét, mert mindennél fontosabb! Illik tanulni a másik botlásaiból, vagy csak egyszerű keresztjeiből, ha már a lábam elé estek. Nem muszáj minden hibát elkövetnem, tanulhatok másoktól is! Végül is, megvannak a magam csontvázai is, ne szaporítsam őket.

Megrendítő találkozni mások életének zaklatottságával. Nekem a legszörnyűbb ilyenkor, hogy lehetetlen segíteni! Önmagán segíthetne csak, de édes Istenem, ha tudná a módját, már nem is lenne az élete boldogtalan, megtenné.
Sokat írok a nyílt és őszinte életről, hiszem ennek a súlyát az életutakban! Talán túl szubjektív ez az érzés, de nagyon intenzív. Ha valamit rejtegetek, akkor azt szégyenteljesnek érzem. Akkor is, ha állandóan azzal erősítem magam, hogy nem rossz az, nincs baj, csak rám tartozik. Ha tudatosulnak az érzések, a  szégyen, akkor ott dolgom van, ki kell javítanom magamon, magamban, és egy elfogadhatóra cserélni. A rejtőzködés sikeres, legtöbbször a közel állók sem látják a valóságunkat. Így aztán még segítő kezet sem tudnak nyújtani, ami legalább kibillenthetné a sebünket, mielőtt végzetesen belénk ivódik. Nehéz dolgok ezek, engem még a fenti sorok igeideje is zavar.
Az önismeret, önelfogadás útja segítenek felismerni önmagunkban azokat a tévutakat, amelyeken dolgoznunk kell. A felismerés a legfontosabb, hogy tudjunk róla egyáltalán. Nem könnyű megtalálni, meglátni magunkban a káros, téves sémákat, gondolatokat. A lélek, ha sérül, keresi a vigaszt, és ez a gyógyszer nem mindig az épülésünkre van. Önsorsromboló kapcsolati stratégiák, káros szokások, szenvedélybetegségek, mániákusan felépített mindennapok adnak egy pillanatnyi kábulatot a lelki sebünknek, de hosszú távon megnyomorítanak.
Még emlékszem azokra az időkre, amikor a magam útján kellett tükörbe néznem. Emlékszem, mennyire fájt, felzaklatott, meglepett a felismert mögöttes tartalom. De a felismerést követte egy lassú gyógyulás. Felelősek vagyunk önmagunkért, a saját jóllétünkért, mert senki más nem teheti meg a legfontosabbakat helyettünk!
Szeretnék most minden zaklatott életű barátot, ismerőst, vagy rokont magamhoz ölelni! Szeretnék fényt és megnyugvást adni, átvenni néhány pillanatra a keresztet, hogy kapjon egy kis levegőt! Mindenkinek jár a boldogság, a béke a lelkének, bármi is legyen rajta a súly.