Vizes reggel, harsogva suhannak a kerekek az aszfalton. Ki sem kell kelnem az ágyból, hogy tudjam, esik. Bőségesen ontja az ég a könnyeit. Kicsit maradok még a jó meleg takaró alatt. Nedves gondolataim támadnak. Nem sírós-zokogós, csak olyan könnyezős.

Hosszan beszélgettünk az este egy üveg bor mellett. Jóleső, nyílt és őszinte szavakkal, gondolatokkal. Arról, hogy idővel mások leszünk, marad egy részünk a régiből, míg más oldalunk meg új lesz. Máshová kerülnek a súlyok, hangsúlyok és mértékek. Asszonyi és férfi létek hasonló és különböző vágyairól, elképzeléseiről, az életről.
Fura volt, ahogyan kimondva, összeállt a fejemben egy kép. Szépen körül határolható összegzés. Mire vágyok pontosan a már érett fejemmel? Megbízhatóságra. Ami nekem azt jelenti, hogy a másik az, akinek mondja magát, úgy tesz és tartja a szavát. Szavahihetőséget várok a másiktól, méltó legyen a bizalmamra és a megbecsülésemre.
Évek során érnek csalódások, fájdalmak, ezért a szívünk megkeményedik és bezár. Mégis, adnom kell magamnak esélyt, hogy visszakapjam a szelídségem! Aki gyengéd és kedves, az örömteli változásokat okoz, én pedig örömet és nem bánatot akarok okozni. Nem hunyok szemet a régi árnyak és rossz tapasztalatok felett, de nem engedem, hogy a mámat meghatározzák.
Kinőttem azokat az embereket, akik nem értékelnek, nem őszinték. Sok, sok felismerés után látom, hogy az a kép, amit magamban megalkottam az illetőről, nem az, amit a szívem lát. Túl nőttem azokon a barátságokon és kapcsolatokon, amelyek nem érdemlik a bizalmam. Néha a külsőségek fényezik a belső hiányosságokat, de idővel minden átlátszódik, és akkor magamra kell gondolnom első sorban. Nem haraggal, bántással, hanem őszinte szavakkal, de el kell távolodni egymástól, hogy helye legyen az újnak, a nekem, jobbnak.

Az ég már nem ömlik, az ablakon az eső csak halkan zenél. A reggeli kávé illata megnyugtató és derűs. A szekrény előtt a gumicsizmám és a legcsinosabb esőkabátom vár. Még keresek egy sapkát is, aztán, - Szervusz világ! -  indulás, egy szép nap kezdődik!