Hajnal van. A téren aranyosan fénylik a torony a felkelő nap sugarában. Körülötte minden sötét. Ébredezünk.

A buszmegállóban megszólít egy lány:

– Elment már a 90-es?

Nem ment. Én is arra várok. Váltunk pár szót és kiderül, mindketten a pályaudvarra tartunk. Az ismeretlen lány, lelkesen mesél, közvetlen és barátságos.

– Vácra utazok a barátomhoz. Ott is alszok. Maga hová utazik?

Kedvesen, nyíltan beszél magáról és a programjáról. A buszon mellém ül és folytatja. Az utazás költségeiről cserélünk véleményt, összemosolygunk, amikor bőrönddel száll fel valaki. Az állomáson beáll mellém a pénztárhoz, sajnálkozik, hogy miért veszek helyjegyet.

– Így nem ülhetünk egymás mellett a vonaton.

Egyszerűen öltözött fiatal, szívesen utazna velem, hogy legyen társasága, de én inkább a wifire szavazok. Talán tizenhat éves lehet, szakmát tanul, nem fogják a szülei, él a maga esze szerint, de érzem, eligazodik az életben. Nincs éppen ellenemre a beszélgetés vele, de szeretném kihasználni az utazás idejét, néhány üzenetre válaszolnom kell.

Mindjárt rám kerül a sor a kasszánál. Előttem egy hozzám hasonló, nyugdíjas korú nő áll. Ideges, amikor kiszól a pénztáros az ablak mögül:

– Parancsoljon! Mit adhatok?

Azonnal darálni kezd a neten vásárolt jegyéről, amivel valami gondja van, meg a nem ablak melletti helyjegyéről. Felháborodott, ingerült a stílusa. Hiába kap választ és magyarázatot, újra kezdi a mondanivalóját. Rendezetlen külsejét még jobban összeborzolja a dühe. Lepotyog a földre, ami a kezében van, kapkod. Nézem az órám, jó lenne sorra kerülni, hamarosan indul a vonatom. A pénztáros véget vet a parttalan vitának és megkapom a jegyem.

A szerelvény felé sietve szemembe süt a nap, alig látok. Hunyorogva veszek észre két kalauznak látszó nőt, érdeklődök, hogy a kapott helyem vajon a szerelvény melyik részén helyezkedik el. Ám az egyik elém ugrik és rám kiabál:

– Nem látja, hogy a kalauz velem beszél? Várja ki a sorát! Milyen tapló viselkedés ez? Legyen türelmesebb!

Eláll a lélegzetem. Meg akar ütni? Az a testes nő, aki előttem volt a kasszánál. A kalauz rápillant távolról a kezemben szorongatott jegyemre:

– A szerelvény elejétől a harmadik kocsi.

Sokáig hallom hátam mögött a mérges hangot. Kora reggel van, szegény kalauznak jól kezdődik a munkanapja. Elfoglalom a helyem és elgondolkozom, milyen érdekesek az emberek. A lány a maga egyszerűségében felderítette a hangulatom. Láttam rajta, nem igazán törődik vele senki, de kedves és szeretetreméltó velem, az idegennel. Az asszonyság pedig minden vele találkozóba rúg egy nagyot, mert valami sérelem érte. Ki áldás, ki átok mások életében.