Minden elém kerülő gondolatot úgy kezdek leírni, hogy körbejárom. Ez a tevékenység segít abban, hogy letisztulhasson az a nagyon mocsárszagú valami, ami néha felböffen belőlem. Teljesen tiszta lap nem létezik, feledni sem lehet mindent, a sebek beforrnak, de érzékenyek maradnak. Ki tudja, mi az, amitől egyszer csak felszakadnak és megrémítenek? Senki. Én sem. Ha megtörténik, nem lépek át rajta, megdolgozom alaposan.

            Szóval, keresem a valamit, ami most ideillő. Az eredmény pedig megmosolyogtató. Ugyan is, olvashatok sokat a túlélésről. Túlélés háború esetén, katonai túlélés, erdei és téli, meg még sok egyéb. Hogyan élhetsz túl természetben, tisztíthatsz vizet és lelhetsz ehető táplálékokat. De arra nincs univerzális, egyértelmű kézikönyv, hogy a lélek hogyan éljen túl.

            A lélek és sebei mindig mások, egyediek, csak egyénileg kezelhetők. Különös, hogy bármennyire érzem magam gyógyultnak, akármennyit dolgoztam megértésen és feldolgozáson, maradnak pontok, melyek könnyeket okoznak. Kellemes olvasmány, semmitmondó beszélgetés, egy bolondos film, és váratlanul legördül a víz a szememből. Rácsodálkozok, hogy miért? Hisz nem is történt semmi! Mégis, néhány pillanat múlva pontosan megvilágosodok, mi váltotta ki.

            Attól pedig haragos leszek! Haragos és dühös, hogy miért nem felejtettem már el? Miért nem tudom a semmibe söpörni? Például, gyerekkori magányos kórházi hetek, amikor mindenkinek volt látogatója, csak nekem nem. Akkor nem könnyeztem, nem sírtam, nem szóltam róla. Talán, akkor nem is éreztem semmit? Figyeltem a többi gyereket, milyen is együtt lenniük a szüleikkel, rokonaikkal. Hogyan ölelik meg őket, szólnak hozzájuk, érdeklődnek a hogylétük felől. Elraktároztam ezeket mind, hogy tudjam, ha felnövök, hogyan is tegyem majd jól.

            A kimondatlan szavak üres helye, ami maradt fehéren. Vagy feketén? Ki kellett volna mondani valamikor, hallanom kellett volna, de elmaradt. A magyarázkodás nem gyógyít meg semmit, de van jelentősége. Az, hogy tudod mit tettél, tudatában vagy, bánod, nem kellett volna. Maradt a semmi, nem bánod, nem tudod, nem vállalod.

            Dühöt érzek akkor is, amikor másban érzem meg a magam sebét. Látom egy idegen szempárban csillogni a magam baját, az is fáj. Felismerem a sérülését, érzek vele együtt minden döfést, nem kell tudnom, hallanom a történetét.

            Megvannak a képek a lelkemben mind! Ha ezer évig élnék, akkor sem bírnám elveszíteni azokat! Mert jó lenne. Nem szükségesek, vannak saját képeim, magam alkotta módszereim. Feleslegesen csücsülnek ott belül. Feleslegesen könnyeztetnek meg, mert már nem számítanak.

            Vagy mégis?