Mi van, ha nincsenek történeteink? Egyáltalán nincsenek. Olyan mesék, családi legendák, amelyek az elődeinktől maradtak ránk.

Sokat gondolkodom azon, milyen mély és súlyos dolgok lehetnek azok, amelyek elnémítanak egész családokat. Miféle légkör az, amelyben úgy nőnek fel nemzedékek, hogy beléjük fojtják a történeteket? Aztán cipelik tovább a hallgatást, nyomja a vállukat, és azt sem tudják, mi végre.

Hatalmas asszonyi kötények, pödrött, dús bajszok mögött válik titokká a múlt. Az elhallgatás pedig a rosszal együtt a jót is megöli. Eltűnnek a szégyenek, de velük együtt a szerelmek, a nevetések, a bolondságok, a bátor tettek, a hétköznapi örömök is. És egyszer csak az utód ott áll, és nem tudja, kik álltak előtte.

Gyakran zavarják a nyugalmamat a kérdések: ki vagyok, honnan jöttem, milyenek a gyökereim?

Voltak ugyan néhányan, akik ápolták a családi legendáriumot, de már nem élnek. Elvitték magukkal a történeteiket. A hozzám közel állók pedig minden igyekezetükkel takargatták, elnémították a múlt kis szeleteit.

Nem tudom, mit gondoljak erről.

Még a megszépített valóság is értékesebb a semminél. Mert a semmibe nem lehet kapaszkodni. Üres a kezem.

A találgatás pedig kegyetlen. Amit nem tudok, annak helyére történeteket gyárt az elmém. Lehetőségeket, magyarázatokat, okokat keres. De azok már nem az elődeim történetei. Azok az enyémek.

Egyszer szemben ült velem egy ember, és ezekről mesélt. A saját családjáról, a történeteikről, azok szépségéről vagy éppen megszépített igazságairól, és a belőlük születő felszabadító érzésről.

Hallgattam, és egyszer csak nagyon megrendített, milyen csupasz vagyok én a magam hiányában.

A mesélő ragyogott. Nyílt, mosolygós tekintetében ott éltek a történetei. Mintha nem is egyetlen ember ült volna előttem.

Ő tudja, kicsoda.

Biztosan áll a lábán, mert kapaszkodhat a gyökereibe. Amikor az a vékony férfi felállt, óriássá nőtt előttem. Mintha vele együtt álltak volna fel mindazok, akik előtte éltek. Akikből született. Akik örömeikkel, tévedéseikkel, szerelmeikkel és fájdalmaikkal táplálták őt.

Irigyeltem ezért.

Nekem nincsenek régi történeteim. Nem tudom már visszahozni azokat, amelyeket előttem elhallgattak. Nem tudom megkérdezni azokat, akik magukkal vitték a válaszokat.

De egyvalamit még megtehetek.

Hagyhatok magam után történeteket.

Nem szolgálhatok nagyon régiekkel, de a magaméival igen. Leírom azt, amit láttam, amit szerettem, amitől féltem, amin nevettem, amit elrontottam. Nem baj, ha a legendáriumom nem mindig szép. Nem baj, ha némelyik történet csúfos, fájdalmas vagy esendő.

Csak legyen.

Hogy akik utánam jönnek, ne álljanak egyszer üres kézzel, ahogyan én.

Ha nem örököltem történeteket, majd én hagyok örökül.