Meleg van. Derűs, napos idő. A fekete ruhám vékony, mégis izzadok benne. Nem a ruha nehéz. A helyzet az. Temetést intézek. A lábam nem akar lépni. Mintha minden ügyintézés ránehezedne. Csoszogok. Haladok, mert kell.

A temetkezési irodában a hölgy halk és pontos. Tudja a dolgát. Terel, kérdez, jegyzetel. Közben számol. Én meg fizetek. Nem alkuszom. Nem kérdezek vissza. Nem mondom, hogy ez most sok. Haladni akarok, nem megállni.

A temető irodájában ugyanez. Segítőkészség, türelem. És még több szám. Három éve még más volt. Most kétszer annyi. Bólintok.
Ezt is elintézem.

Aztán jön egy apróság. Ki kell menni a temetőbe. Fotó kell az urnafalról. Anyám neve mellé kerül majd apámé. És én nem tudom.
Nem tudom, milyen betűk vannak.
Nem tudom, hol van a bevésés.
Nem tudom, elfér-e két név egymás mellett.

Ott állok, és nem tudom. Pironkodom. Mintha, valamit elmulasztottam volna. Mintha rosszul lennék összerakva.

Elindulok. Elvétem a járatot. Rossz irányba megyek. Kapkodok. Izzadok. Nem vagyok jelen. Csak csinálom.

A fotó meglesz. Visszaérek. Leteszem a telefont a pultra. A hölgy rám néz.

– Egyedül kell mindent intéznie? Nincs senkije?

Ez nem kérdés. Ez tükör. Megáll bennem valami. Mert nem igaz. Vannak. Gyerekeim vannak. Családom van. Ha szólok, jönnek. Nem kérdeznek, nem mérlegelnek. Jönnek.

Csak én nem szóltam. Mert megszoktam, hogy egyedül viszem. Hogy bírom. Hogy kell bírni. Hogy nem terhelek. Ez volt a rend.

Csakhogy ez már nem erő. Ez makacsság.
És közben elfáradok benne.
Ott, a pult előtt, egy idegen mondatában ért utol.

Nem az a baj, hogy egyedül tudok lenni. Az a baj, hogy akkor is egyedül csinálom, amikor nem kellene.
Most már tudom.
Nem kell mindent nekem.
Nem kell bizonyítanom.
Nem kell végigvonszolnom magam.
Van, aki mellém áll.
És én melléjük.

Legközelebb szólok.