A buszon hosszan méregettük egymást egy nővel. Végig az járt a fejemben: honnan ismerem vajon? Nem jutott eszembe. Ő is úgy tekintgetett felém, mint aki bizonytalan a látványban. Aztán, egy megállóban szálltunk le és üdvözöltük egymást:
̶ Szia!
̶ Szia! Mondd, honnan ismerjük egymást?
Rövid párbeszéd után kiderült, egy ideig egy utcában laktunk. Sem barátnők nem voltunk, sem közelebbi kapcsolat nem volt, csak ennyi. De, üdvözöltük egymást, váltottunk pár szót, és mentünk tovább a dolgunkra. Foglalkozásomból adódóan, nagyon gyakran futok össze ismerőssel. Sosem kerülöm ki, megadom a tiszteletet az illetőnek. Külön jó érzés ma már, ha régi tanítvány köszön rám így. Megfiatalít!

̶ Szia!
Manapság nem ez a trendi. Közel sem. Bámul mindenki ki a fejéből, és szigorú tekintettel nézi a világot. Összefutunk egy rendezvényen, egy üzletben, valahol, és előfordul, hogy nem köszön vissza valaki. Illik köszönni az ismerősnek, ezért teszem. Nem ugrok a nyakába, nem nyálazom össze puszival, egyszerűen csak üdvözlöm. Attól, hogy nem köszön vissza, még nem megyek a Tiszának, de szomorúan konstatálom, bizony egy alap illem sem divat mostanában.

̶ Szia!
Tovább gondolom ezt a kérdést. Sokan, szemlátomást, véleményt fejeznek ki ezzel a viselkedéssel. Egy népesebb csoportban, mondjuk sport közösségben, megérkezik valaki, és néhány embert harsány ölelgetéssel, cuppanós puszikkal üdvözöl, akkor is, ha nem barátok. Így fejezi ki, hogy ők jelentősek, a többiek meg, mehetnek a francba, mert egy „sziát” sem érdemelnek. Szerinte. Kifejezi a gesztusaival, kiről mi a véleménye. Fontos ez? Illendő? Neki biztosan nagyon fontos, hogy állandó véleménynyilvánítással éljen, nekünk pedig, meg lehet erről a külön gondolatunk.

̶ Szia!
A nagy társadalmi gyűlöletkeltő kultúra már odáig jutott, hogy a hétköznapi ember is csupa gyűlölködéssel él. Nincs közömbösség. Nincs olyan, hogy valaki van, de nem érzek felé számottevő érzelmet és egyszerűen udvarias vagyok. Mint, amikor belépek valahová és köszönök. Ilyen ma már nincs!
Csak két alternatívát érzek a valóságunkban. Imádom, akkor is, ha senkim, és nyalom-falom, köszöntgetem. Mert ő a szememben számít valakinek. Mindegy, hogy barátság, vagyoni helyzet, valamilyen érdek miatt. Utálom, akkor is, ha erre semmi különösebb okom nincs, a köszönését sem fogadom. Mert nem nézem senkinek, lenézéssel vagyok iránta, még ismeretlenül is. Tényleg ennyire nekivadultunk a világnak? Valóban, ilyen sokan nőttek fel „gyerekszobán kívül”?

̶ Szia! Legyen szép napod!