Amit mások látnak belőlünk, az a belső világunk tükröződése, olyan minőségben, amilyenben a másik lelkiállapota lát bennünket. Tabudöntögető időkben, mint ez a mostani is, ezek bizony nagyon durvák is tudnak lenni. Az írás is ilyen „ízfokozó” dolog! Ha boldogtalan ember ír a boldogtalanságáról, akkor pofán találja a boldogtalanokat és azok érzelmei fokozódnak.

Fontos a tabu témák forszírozása, mert a javítás érdekében fel kell kicsit zavarni azt a bizonyos zavarost. Hiszem ezt és teszem. Néha keveslik az írásomból a spirituszt. Én meg sokallom némely más írásokban a gyűlöletet. Bármi mély igazságot mozgat az alkotó, ha a kommunikáció gyűlölettel fröcsögő, nem hozza ki belőlem a pozitív megerősítést, az elégedett rácsodálkozást. Ma egy olvasmány egyenesen azt éreztette velem, ezek szarral dobálják egymást, és csodálkoznak, hogy egyformán olyanok lettek. Aztán azon vitáznak, hogy melyikük a szarosabb! Közben pedig abban a bizonyos írásban nagyon bölcs tapasztalatok vannak megírva, csak sajnos még nem elég a feldolgozottság, így csak a boldogtalanság jön át rajta.

Nem határozza meg az életem, mások milyennek látnak, és mit gondolnak rólam. Még sem járok süketen, mert egy nagyon fontos információ mindenképpen el kell jusson az agyamig, a lelkem állapota kiül rám. Ha úgy láttatom magam, sokaknál kiütöm a biztosítékot, először magamon kell dolgoznom, hogy valóban át tudjam adni a fontos mondanivalóm, élettapasztalatom.

Különösen fontos ezekre fokozottan figyelni, ha az a tapasztalat kirekesztő, érzékeny, gyűlöletkeltő, zsigeri. Amióta megsötétedett a születésemtől szőke hajam, festem azt, de nem gondolom, hogy most mindenkinek a szőkékre kellene bukni. Jó, imádnám, ha legalább őszülnék, és nem kellene bajlódnom vele. Másik egyéni bolondériám, nem szedek gyógyszereket, ami az én koromban sokak szerint gáz. Legyen az, akkor sem szedek. Viszont, nem gondolom, hogy én vagyok a világ bölcse, és mindenki hülye, aki nem utánoz! Sőt, az időm nagy részét a népes családomra fordítom, nekem ez az időtöltés jön be a legjobban. De, nem állítom, hogy aki nem így tesz, az nem normális, hisz mind egyéniek és speciálisak vagyunk.

A világban az egyik legcsodálatosabb a sokszínűségünk. Élvezem. Utálnám, ha mindenki olyan lenne, mint én, ha ugyanabban a cipőben, ugyanazon az úton mennénk végig. Na, akkor biztosan halálra unnám magam!