Egyszer ember voltam az űrben,
önmagamtól messzire kerültem.
Mások hitében kerestem helyem,
idegen vágyakból épült életem.

Lélegeztem. Éltem. Reméltem.
A holnap ígéretében éltem.
Hittem, hogy egyszer rám talál
a boldogság, ha türelmem kivár.

Aztán lehullott rólam az ég,
nem tartott többé az ígéret.
Zuhantam, s míg a mélybe értem,
a semmi közepén magamra leltem.

Megértettem: nem várhatok tovább,
nem mások szabják meg életem határát.
Annyi lehetek, amennyit merek,
amennyit önmagamból megteremtek.

Nem szavakból épül már az életem,
nem mások hitéből merítem erőmet.
A lelkem mélyén, leges legbelül
valami mozdult, s a félelem elcsitult.

Nem kaptam szárnyat. Magam növesztettem.
Minden tollát egy-egy tettemmel.
S míg mások önmaguktól messze járnak,
én nem fordítok hátat a világnak.

Mert szárnyat növeszteni nem elég,
ha közben megkeményedik a szív.
Repülni tanultam, de legbelül
a szárnyam tanított élni emberül.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

envelopephone-handsetcrossmenu linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram