Gondolatőrség alatt

Érdekes helyzeteket produkál az élet. Az ember elindul, haladna, tenné a dolgát, majd időről időre falakba ütközik. Gátakba. Tiltásokba. Minősítésekbe. Utólag mindig kiderül: „oda nem kellett volna menni”, „ezt nem így kellett volna gondolni”, „ezt másképp illik”.

Ha ezt előre közlik, talán másik úton indulok. De nem közlik. Csak utólag verik rám a pecsétet.

Pedig az akadályok önmagukban nem ördögtől valók. Lehetnek irányjelzők is. A baj akkor kezdődik, amikor nem az utat jelzik, hanem az embert akarják átírni.

Ma már nem elég törvényeket betartani. Nem elég együtt élni másokkal. Ma már helyesen kell gondolkodni. Helyesen érezni. Helyesen fogalmazni. Helyesen alkotni. És mindig van valaki, aki majd megmondja, hogy az „helyes”-e.

A jó szándék zászlaja alatt.

A jó szándék azonban rendkívül szubjektív. Valaki jót akar nekem – szerinte. Teszi, amit szerinte tennie kell. Közben én statisztává válok a saját életemben. Mert az a „jó”, ami neki kényelmes, neki biztonságos, neki elfogadható. Az ő gondolata. Az ő szabálya. Az ő világa.

Nem az enyém.

Természetesen vannak közös törvények. Ezek nélkül nincs együttélés. De ami ma zajlik, az nem rend, hanem túlszabályozás. Nem védelem, hanem ellenőrzési mánia. Mintha létezne egy láthatatlan gondolatőrség: mindenhez van szakértő, zsűri, minősítő bizottság, erkölcsi mérce. Ők majd eldöntik, ki értékes, ki elfogadható, ki „problémás”.

És mindezt szellemi termékeknél. Gondolatoknál. Véleményeknél. Ott, ahol az objektivitás eleve illúzió.

Ki az, aki eldöntheti, mi az időtálló?
Ki az, aki hitelesen megmondhatja, minek van helye a világban?

Senki.

Ezt soha nem az aktuális megmondók döntötték el. Hanem az idő. Az emberek. A történelem. Tele van a múlt olyan alakokkal, akiket a saját koruk piedesztálra emelt, ma pedig alig emlékszünk rájuk. És tele van olyan alkotásokkal, amelyeket elhallgattak, elnyomtak, kinevettek – aztán később kiderült: előrébb jártak, mint a koruk.

Engem egyre jobban zavar minden, ami a szabadságomban turkál. Amikor már nemcsak a tetteimet, hanem a gondolataimat is szabályozni akarják, az nem civilizáció, hanem rabság. Finomabb, csillogóbb, de rabság.

Az életemben túl sokan mondták meg, mit lehet és mit nem. Túl sokáig. Láttam közben, hogyan hullanak le a saját maguk által épített piedesztálról. Én maradtam. Ők nem.

A szabadságom nem alku tárgya.
Nem adom.
És nem kérek engedélyt a gondolataimhoz.

Az agyamban kutakodó meósokat pedig végképp nem fogadom el.