Sírtam, mint gyermek csendesen,
mert a játékom elveszett.
Keservesen, míg a bőr a térdemen lement.
Zokogtam kegyetlen mikor a sors vert
és elvette gyermekem.
Könnyeztem ravatalnál könnytelen.
Hullott könnyem örömben
kisbabámmal ölemben.
Szemem harmatosan pihent
sok apró kincsemen.
Aztán elért a megvilágosodás
milyen sok ember csodás,
az élet mennyi örömet ád.
Ma elértem mit kevesen,
meghatott a kedvesem,
a legszebb nézni könnyön át
a másik mosolygó arcát.