Ajánlom Istvánnak, a szép szavaiért

Újjászületés – de nem abban az értelemben, hogy visszafiatalodás.
Sokkal érdekesebb dolog történik: végre a saját életem szerzője lettem. Nem szereplő, nem alkalmazkodó, hanem alkotó.

A reneszánsz emberekről azt mondták: nem egy művet alkotnak, hanem életművet. Az életmű pedig nem csak az írásaimat jelenti. Annál sokkal többet: a gondolataimat, a hatásomat másokra, mindazt, amit átadhatok. Például az unokáimnak. Ettől ez már nem egyszerű alkotás, hanem örökség.

Egy ismerős jellemezte így az életemet: reneszánszát éli. Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy ez kritika vagy dicséret. Mit lát most bennem? Erős alkotókedvet, belső felszabadulást, megtalált saját hangot, érett, mégis kíváncsi életenergiát.

Ha így nézem, talán valóban egyfajta személyes reneszánsz ez. Valami csendes újjászületés. Végre önmagammá válni. Egy pesszimista és letargikus világban talán szembetűnőbb a derűs elégedettség.

Nem tudom pontosan, mi indította el, de mintha kicsit elfordult volna alattam a tengely. Megjelent egy új alkotókedv, szinte túlcsorduló gondolatokkal. A világ újra érdekes lett. Kultúra, zene, filozófia, történelem, emberek történetei, spiritualitás.

Kinyílt bennem valami belső szabadság. Lehetek az, aki vagyok.

Terápiás írással kezdtem, ami valójában egy klasszikus reneszánsz folyamat: régi sebekből új történetek születnek. A múlt már nem teher, hanem alapanyag.

Ma már nem akarok bizonyítani semmit.

Jelen lenni, a mában élni, csendben és magabiztosan – ez minden, amit akarok.

A reneszánsz egyik gondolkodója, Giovanni Pico della Mirandola azt mondta: az ember az egyetlen lény, aki saját magát alkotja meg.

A művészettörténetben sok példát látunk arra, hogy az alkotók idősebb korukban lettek igazán erősek. Michelangelo hetven-nyolcvan évesen is alkotott. Nem a technika lett jobb, hanem az ember mélyült el.

Fiatal korban gyakran azért alkotunk, hogy megfeleljünk, sikeresek legyünk, elismerjenek. Később viszont rájövünk: nem kell senkinek bizonyítani. Velem is ez történt, és ez felszabadító.

Fiatalon még kevés történetem volt. Ma már gazdag alapanyag gyűlt össze: szerelmek, veszteségek, gyerekek, unokák, kudarcok, újrakezdések.

És talán a legfontosabb: megszólalt a belső hang. A saját hangomon írok. Ezt pedig megérzik az emberek.

A pszichológus Erik Erikson szerint az ember élete nem áll meg a felnőttkorral. Van egy szakasz, amikor már nem csak magáért él, hanem tovább akar adni valamit. Ez a generativitás. Ilyenkor a kérdés már nem az, mit értem el, hanem az, mit hagyok magam után.

Talán ezért történik meg sok emberrel, hogy az élet második felében válik igazán önmagává.

Ahogy Carl Gustav Jung írta:

„Az élet délutánját nem lehet az élet reggelének programjával élni.”