Homályba vesző múlt és ködös jövő. A valóságos csak a jelen. Furcsa érzés.

Hiába kutatok visszafelé, az egész már nem hiteles. Csak az emlékeim által formált, megélt és hitt történetek vannak. Nem elég súlyosak egy kapaszkodáshoz! Nem tartanak meg. Ha felmászok rájuk, ingatag lesz és ledől.

Kutatom a jövőt, kérdezgetem a jóst. Szeretném tudni előre, hogy mi lesz holnap. Aztán hiszem is meg nem is. Megfogni nem lehet. Sem kézzel, sem elmével. Építeni rá pedig lehetetlen. A mai cselekedeteim nem építhetem erre.
Furcsa őszi érzések, talán a közelgő halottak napja miatt. A megvásárolt mécsesek teszik? Nem szomorú gondolatok, sokkal inkább megbölcsülések. Már nem hiszem azt, hogy ha elég szemfüles leszek, akkor a tökéletest teszem. Távolról sem! Ma meg kell tennem a mai eszem által tudott legjobbat és ennyi. Hogy holnap esetleg ez már kevés vagy tökéletlen? Lehet. Nem tudhatom.

Egyben vagyok biztos csupán. Ez az én életem, ezek az én döntéseim, ezek az én erényeim és hibáim. Hát elfogadom őket! Szeretem őket, mert hozzám tartoznak. Néha a hibáim szinte szerethetőbbek, mint az erényeim. Olyan kis fájdalmasak, megbánók és sérültek. Muszáj őket szeretni! A legtöbbet belőlük tanultam! Miattuk tudom élvezni és boldogan élni az életem és a ma fájdalmait megérteni, feldolgozni. A hibáim tettek erőssé és küzdővé. Szeresd te is a hibáid és gyengeségeid! Ők tesznek emberré! Ők segítenek embernek maradni minden körülményben!

Körülnézek magam körül és azt látom, azok jönnek velem az élet-úton akik nem csak a csillogásom viselik el, hanem az árnyékaim is. Szeretem és megbecsülöm őket ezért! Akik elmaradtak, azok csak a fényem bírták és utálták a sötétségeim. Pedig semmi sem fekete és fehér.

Menjünk tovább! Legyen a mai nap a maga valóságában hiteles és szép! Legyenek szép örömeink és kicsi könnyeink! Mert emberek vagyunk. Kicsik és törékenyek.