A gyerek olyan, mint egy szociológiai társadalomkép. Talán. Ha a megfelelő fogalmakat használom, mert érzelmekkel fűtötten nem könnyű pontosnak lenni. Akik régóta olvasnak, tudják: a végtelenségig gyerekpárti vagyok. Sosem voltam a nagy számok híve, és nem is a felelőtlenség dicsőítője – csupán az egészséges, természetes vérségi kapcsolatok pártolója.

A mai elmélkedéshez fontos adalék, hogy a „sor végén”, vagy inkább a vége felé születőknek mindig könnyebb: kitapossák nekik az utat az előttük érkezők. Szóval a legkisebbem most épp nagyon szeretni akar. Jó a kedve, ki akarja mutatni. Két kezével az arcomat fogja, a homlokunk összeér, és kedveskedve mondja:

– Te, püntyüke! Mama, te püntyüke vagy!
– Babám, te vagy egy püntyüke!
– Nem, mama, te vagy püntyüke! Én kisfütyi vagyok!

Mint egy matematikai képlet: minden levezethető.

Fejlődik az érzelmi intelligenciája. Van már neki – mert ki akarja fejezni. A maga négy évével kedveskedik nekem, egy olyan korban, amikor a legtöbb felnőtt képtelen kimondani az érzéseit. Az sem kivétel, aki csúcsforgalomban kikiabál a csurig teli troliból:

– Mit csinálsz, te gyökér! Menj te a k… a…ba!

A kis párbeszédben az is benne van, hogy ezt a kisfiút nem csak nők veszik körül. Apukán kívül nagybácsik, nagypapák, komák, sógorok, szomszédok – vagyis férfiak is. Ők azok, akik a kisfiúknak a szexista dumákat is megtanítják. Amivel, ha nem trágár, még nincs feltétlen baj. A gyerekek okosak. Tudják, mit hová tegyenek. Ha jó hatások érik őket, azt is magukba szívják – nem csak a rossz ragadós.

Az én kis „püntyükém” eleven, életrevaló kisfiú, és minden pillanat boldogság vele. A játszótéren odament egy kislányhoz, bemutatkozott, majd megkérdezte:

– Van kedved játszani velem?

Szereti a kutyákat, nem fél tőlük, de nem is esik nekik szó nélkül:

– Tiéd a kutyus? Megengeded, hogy megsimogassam?

Jó, a tizedik kutyus után már égnek áll a hajam – de ez az én türelmetlenségem, nem az övé.

Nincs egyedül a kicsikém. Szép számmal vannak unokatestvérei is, akik hasonló közegben szocializálódtak. Nem a társadalom kevéssé tolerálható rétegét erősítik. Nem a médián fejlődik a szókincsük, és nem az agresszión edződik a lelkük.

Volt egy időszak, amikor távol voltam az otthonomtól, ahol a televízió központi szerepet tölt be – állítólag a hírek miatt. Gyorsan elegem lett belőle. Azóta is érzem az utcán, az üzletekben, rendezvényeken a durva, elutasító, kirekesztő, gyűlölködő közhangulatot.

Vajon mitől van ez?
Hová lett a homo sapiens?
És merre tartunk?

Egy biztos: nem előre.