A gyerek olyan, mint egy szociológiai társadalomkép. Talán. Ha a megfelelő fogalmakat használom, mert érzelmekkel fűtötten nem könnyű pontosnak lenni. Akik olvasnak, tudják, a végtelenségig gyerekpárti vagyok. Sosem voltam a nagy számok híve, vagy a felelőtlenség dicsőítője, csupán egészséges és természetes pártolója a vérségi kapcsolatoknak.
A mai elmélkedésben nagyon fontos az a tény is, a sor végén, vagy vége felé állóknak sokkal könnyebb már, kitaposták az utat az előtte születők. Szóval, legkisebbem nagyon szeretni akar éppen, jó a kedve és ki akarja mutatni. Kezével az arcomat fogja, homlokunk összeér és kedveskedve mondja:
– Te, püntyüke! Mama, te püntyüke vagy!
– Babám, te vagy egy püntyüke!
– Nem mama, te vagy püntyüke! Én kisfütyi vagyok!
Mint egy matematikai képletet, levezethető az egész!
A gyereknek fejlődik az érzelmi intelligenciája, van már neki olyan, mert ki akarja fejezni azt. A maga négy évével kedveskedik nekem, egy olyan korban, ahol a legtöbb felnőtt képtelen kimondani az érzéseit. Az sem kivétel ez alól, aki csúcsforgalomban kikiabál a csurig teli troliból, hogy
– Mit csinálsz, te gyökér! Menj te a k…. a….ba!
Aztán az is benne van a kis párbeszédben, nem csak nők veszik körül ezt a kisfiút, hanem férfiak is. Apukán kívül nagybácsik, nagypapák, komák, sógorok, szomszédok, hisz ők azok, akik a kisfiúknak szexista dumákat tanítanak. Amivel, ha nem trágár, nincs is semmi baj. Okosak a gyerekek, tudják mit hová tegyenek! Ha jó hatások érik, azt is magukba szívják és nem csak a rossz a ragadós.
Az én kis „püntyükém” eleven és életrevaló kisfiú, akivel ennek ellenére boldogság együtt lenni. A játszótéren odament egy kislányhoz, megmondta a nevét és megkérdezte:
– Van kedved játszani velem?
Kedveli a kutyákat, nem fél tőlük, de a parkban nem esik neki a négylábúnak szó nélkül.
– Tiéd a kutyus? Megengeded, hogy megsimogassam?
Jó, a tizedik kutyus után már égnek áll a hajam, de ez csak az én türelmetlenségem miatt van.
Nincs egyedül a kicsikém, vannak szép számmal unokatestvérei, akik hozzá hasonlóan szocializálódtak, és nem a társadalom kevéssé tolerálható rétegét szaporítják. Nem a médián fejlődött a szókincsük, és nem agresszión fejlődött a lelkük.
Távol voltam az otthonomtól egy kis időt, ahol a televízió fontos szerepet tölt be. Állítólag, a hírek miatt. Elegem is lett belőle! A mindennapokban pedig érzem az utcán, az üzletekben, rendezvényeken a durva, elutasító, kirekesztő, gyűlölködő közhangulatot. Vajon mitől van ez? Hová lett a homo sapiens? Milyen irányban fejlődünk? Az bizonyos, nem előre!